Szabó Árpád: Metamorfózis

Három személy: Gábor, az édesapja, és Gábor régi, métatlanul elhagyott szerelmének  egy rövid, ámde tragikus életszakaszáról szól ez a novella.

Odakinn éppen hogy csak világosodott. A késő tavaszi éjszaka búcsúzott a hajnaltól, amikor az erdőszélen épített kőház egyik nyitott ablakának függönye hirtelen meglibbent. Az öreg – az ablak mögött alvó férfi édesapja – ilyenkor már mindig tett-vett valamit a háztól nem messze épített kerti laknál. Éppen az ablak felé fordult, miközben arra gondolt, hogy vajon meddig alszik ma a fia? Dolga van, fel kell kelnie időben.

Ekkor vette észre a furcsa jelenséget. A látvány hatására megállt kezében a szerszám, amit éppen a kerti munkához vett magához. Úgy látta, mintha egy szabályos emberi fej furakodott volna kifelé, maga előtt tolva a lenge függönyt. De talán nem is ez volt furcsa, hanem az addig ismeretlen, de mégis valami különlegesre emlékeztető illat, ami lágy szellő formájában érte el az öreget, -igen az volt nagyon furcsa.

– No, mi az Isten volt ez?- kérdezte magától.

Odaballagott a földszinti ablakhoz, és a függönyt elhúzva benézett a szobába. Fia, akit a tegnapi váratlan hazaérkezéséig már négy éve nem látott, most oldalra fordulva, nyugtalanul aludt. Fejét – mialatt az öreg nézte – legalább kétszer – háromszor vadul oldalra csapta. Apja figyelmét az sem kerülte el, hogy a férfi fedetlen felsőteste úszott az izzadságban. Őszülő, de még meglehetősen sűrű haja csapzottan tapadt borostás arcára.

– Még mindig jóképű! -állapította meg magában az öreg, s mint akit leskelődésen értek, szégyenkezve ment el az ablak elől.

Nem volt kedve beszólni, hogy kelljen fel,- bár tegnap éjjel azt ígérte, korán kelti. De megérti ő, – hosszú út áll mögötte. Több száz kilométer, és igaz, ami igaz, több mint négy év is! Na meg a tegnapi eset is.

Elindult hát vissza  a fák felé. Ezek mind az ő fái, ő ültette őket négy évvel ezelőtt. Azóta ápolja, óvja csemetéit, úgy tekint rájuk, mint a gyermekeire.

Zsebéből kihalászta a CD lejátszó apró fülhallgatóját, akkurátusan a fülébe illesztette, majd bekapcsolta. Miután felcsendült Bakfark egyik csodálatos madrigáljának kezdő dallama, hozzálátott a már virágukat eldobott barackfák ápolásához.

…Tizenhat órával ezelőtt a férfi, amikor befordult kocsijával az erdei útra, megállt, majd leállítva a motort kiszállt a kocsiból. Onnan nézte apja házát, ami nem túl messze, az erdő szélén állt. Vegyes érzések kerítették hatalmába. Leginkább a négy évvel ezelőtti búcsúzás pillanata ötlött fel emlékezetében. Maga előtt látta apja szomorú, feldúlt arcát, és szinte szóról szóra hallotta saját hangját, amikor apjának azt mondta:

– soha többé nem lépem át a küszöböd!

Most hogy ez az emlék rátört, ismét érzete gyomrában a jól ismert szorítást. Nem tudta magának pontosan megfogalmazni, hogy mit is jelenthet ez, de egyben teljesen biztos volt: minél közelebb került a szülői házhoz, annál jobban érezte a szorítást. Önkéntelenül is a gyomrához kapott, s ekkor beleakadt  a keze a pólóján kívül rekedt nyakláncába. A láncon egy kereszt függött, s mellette a horoszkópja.

A láncot és rajta a keresztet Marianntól kapta. Mariann volt élete eddigi legnagyobb és a legutolsó szerelme. Felidézte magában a nőt, aki ugyancsak ehhez a helyhez, ehhez a házhoz kötötte őt. Keserűen gondolt arra, mennyire vak volt akkor, mikor nem értékelte őt. Szakított vele, pedig már akkor is érezte és tudta, hogy végzetesen téved, de az-az átkozott büszkesége nem engedte, hogy a szívére hallgasson. És amint megint a ház irányába fordult – gondolatban megint kimondta,- mindent elvesztettem…

Kis tűnődés után, behajolt a kocsiba és egy szál Gauloisest vett ki az ülésre dobott dobozból. Jólesően szívta le az első slukkot   kedvelt cigarettájából. Érezte, ahogy a kemény füst tüdejéig kúszik.  Érezte azt is, hogy még mindig jól bírja ennek a márkának a kihívásait. Aztán pár slukk után mégis hirtelen undort kapott a füsttől, s kissé ingerülten hajította le  maga elé a porba.

Akkor ott nem csak őt, hanem az apámat is elvesztettem. S ez megbocsáthatatlan bűn.- mondta magának, s közben beszállt újra a kocsiba. Mielőtt elindította volna a motort, azon kezdett gondolkodni, hogy mi tévő legyen? Menjen tovább, kopogtasson be az apjához, és beszéljék meg a négy évvel ezelőtti dolgot, vagy egyszerűen forduljon vissza és hagyja az egészet a fenébe. Úgy érezte hogy az utóbbi lenne számára az egyszerűbb, a  kellemesebb, de aztán mégis úgy döntött, hogy ennyivel tartozik az apjának is, és magának is.

Gyors elhatározással beindította a carisma motorját, és túl dinamikusan, kipörgő kerekekkel indult el a szülői ház felé.

A házat, amely nem volt sem nagy, sem kicsi, alig pár méter választotta el a hatalmas fenyves erdő szélétől. Alpesi, de lehet hogy erdélyi mintára -keményfazsindelyekkel fedett teteje vastagon volt borítva a föléje magasló fenyők tűleveleivel. A terméskőből rakott falakat harmonikus lágysággal törte meg a mélyzöldre festett nyitott ablakok, és ajtók kerete. A párkány alá minden ablaknál ugyancsak zöldre festett virágládák voltak függesztve, amelyben már vidáman virítottak a futó muskátlik. A ház jobb oldalához közel egy ugyancsak terméskőből rakott kútkáva állt, amelyet már jó pár éve fojtogat a trombitavirág,  egyre terebélyesedő és egyre kuszább indáival. A két hatalmas diófa csendben, de tiszteletet parancsolóan állt az udvarban, és égbetörő ágaikkal a Mátra felhők fölé emelkedő csúcsaival szemeztek.

A birtokot körbe ölelő egyszerű, de nagyon is mutatós fakerítés kapuja zárva volt, így a férfi kénytelen volt az udvaron kívül megállni kocsijával. Kiszállt az autóból és kíváncsian nézett körbe. Majd lenyomta a kilincset és a könnyedén nyíló kiskapun belépett a szülői ház udvarára. Minden olyan furcsának tűnt. Nem,… nem gondolta, hogy bármi idegen lett volna számára, mégis úgy érzete magát, mint ha idegen helyen járna. Megriasztotta ez az érzés. Meg is állt egy pillanatra, és bizonytalan hangon csak alig hallhatóan elkiáltotta magát:

– Apa, …Apa, itt vagy?

Nyelt egyet, azaz csak szeretett volna nyelni, de teljesen kiszáradt a szája. Nyelvével gépiesen többször is megnyalta szája szélét, s újabb kísérletet tett arra, hogy felhívja magára a figyelmet.

– Én vagyok az Apa!

Mivel semmilyen hang, vagy mozgás nem mutatott arra, hogy bárki is meghallotta volna kiabálását, odasietett a bejárati ajtóhoz és lenyomta a kilincset. Az ajtó nem nyílt ki, ugyanakkor abban a pillanatban egy igen erős morgást hallott az ajtón túlról, amitől kissé meg ijedve gyorsan hátrébb lépett.

– Csuli te vagy az? – kérdezte. Ekkor odabenn élénk és örömteli csaholás jelezte, hogy a kutya felismerte a rég nem látott gazdit. Egyre erőteljesebben kaparta az ajtót, szinte ki akart törni belülről. Nyüszített, csaholt örömében a kutya.

– Csuli kiskutyám, hát meg vagy még, élsz? – szólt az ajtón át a kutyához a férfi.

– Hol van a gazda, hol van apa?- kérdezte tőle még egyszer, majd hallotta, ahogy a kutya elszalad az ajtó mögül.

– Ki az, ki van itt?- hallotta a ház mögül. Azonnal felismerte édesapja hangját. A ház hátsó fertálya felől jött a hang. Ott van a terasz, amely közvetlen az erdőre néz. Ilyentájt régebben, ott szokott üldögélni az apja, de úgy tűnt, hogy még mostanában is. Előtűnt a közelmúlt emlékködéből az öreg nádfotel és, a ráterített zöld-fehér kockás pléd.

Most, hogy meghallotta apja közeledő lépteit, ismét érezte gyomrában a remegést. Érezte, hogy izzad a tenyere. Éppen a nadrágja szárába törölte kezét, mikor édesapja Csuli kíséretében megjelent a ház sarkánál. Barna kordbársony nadrágot, világoszöld fehér kockás inget és az elmaradhatatlan barna marhabőr mellényt viselte, s kezében egy nyitott könyvvel.  Hófehér, ám igen gondosra nyírt haja éles, szinte arisztokratikus kontrasztban állt az erdészemberhez mindig is méltó elegáns öltözékhez. Fémkeretes szemüvege mögül először kíváncsi érdeklődéssel tekintett az élénk szempár a férfi felé, majd miután felismerte azt, széles mosolyra húzódott szája.

Keresve egy alkalmas helyet a kezében lévő könyvnek, forogni kezdett, aztán végül a párkányra helyezte. Szélesre tárta karját és elindult a fia felé.

– Hát te vagy az? – kérdezte elcsukló hangon az idős férfi, majd megölelte, hosszasan magához szorította fiát. Hosszú perceknek tűnt ez a fájdalmasan szép találkozás. Négy év keserve, fájdalma szorította, bilincselte most keblüket egymáshoz. Mindkét férfi szeméből némán patakzott a könny. Sóhajtások, mély férfisóhajtások szálltak a fenyves felé. Vitték a hírt, hogy itt van, végre megérkezett, visszatért Gábor. Csuli boldog csaholással tépte Gábor nadrágjának a szárát, majd boldogan rohant körbe az udvaron, megrémítve ezzel Eleket, az öreg kecskét, aki felhagyva a korábbi bárgyú legelészésével, ugyancsak érdeklődéssel nézte a jövevényt. Büszke kecskefejét időnként oldalra fordította, és remegő szakállal vizsgálgatta a férfit.

– Apa!- próbált megszólalni a fiatal férfi, de az öreg csendre intette.

– Hagyd ezt most fiam! – mondta elcsukló hangon – majd később, ráér ez később is! Karon fogta a fiát és elindultak hátra, a ház mögé – a teraszra.

Mindketten békésen szundítottak a késő tavaszi, illetve  kora nyári meleg napsütésben. Az asztalon egy nyitott üveg Backardi volt, amiből talán jó ha háromujjnyi hiányzott, valamint egy bontatlan üveg Szekszárdi vörös is. Teás és kávés csészék szunnyadtak ugyancsak rendezetlen halomban. Egyikben egy hátára fordult bogár küzdött az életéért a csésze alján maradt ragacsos kávézaccban.

Csuli a fiatalabb férfi lába mellett aludt, s időnként riadtan megrándult. Álmodott. Valami meleg, és kellemes álom volt ez, határozottan érezte, hogy ez jó. Boldog volt. Élete során most másodszor érezte igazán boldognak magát. Először akkor volt boldog, amikor megtalálta azt a kisgyereket az erdőben, akit már napok óta kerestek az emberek. Mikor rátalált már nem nagyon élt ez a kis ember. De jó szaga volt, érzete hogy jó ember. Óvatosan ráfeküdt, mintegy betakarta a loboncos szőrével, majd folyamatosan ugatva jelezte az embereknek, hogy hol keressék őket. Most másodszor boldog, mert itt van, itt van újra, megérkezett az imádott gazdi, aki után annyit sóvárgott.

A békés csendet, és az idilli nyugalmat a házban lévő telefon csöngése verte szét. Mindketten egyszerre eszméltek fel. Mindketten indultak a készülék felé, de az apa leintette a fiát.

– Hagyd csak fiam, biztosan, valamelyik vadász lesz az.

– Tudod itt van a bakvadászat ideje, most mind azt akarja hallani hogy hol van a legszebb  bak. Mintha én lennék az apjuk, jegyezte meg epésen és közben felvette a készüléket.

– Igen, tessék! Jaj te vagy az Bélám? – mi újság van barátom.

Gábor lábait Csuli bozontos hátára tette s így évődött a kutyával. De azért fél füllel bele-bele hallgatott a beszélgetésbe. Aztán hátrafordulva be is nézett a házba, mert az apja már percek óta csak hallgat, vagy éppen annyit mond, hogy talán nem lesz baj, talán csak téves diagnózis az egész.

Érdeklődve nézte apját amint a beszélgetést befejezve gondterhelten jött ki a házból Csendben leült az asztal mellé, maga elé vette az üveget, lecsavarta a kupakot és egy hatalmas adagot öntött a poharába. Csak egy pillantással és az üveg megbillentésével kérdezett rá fiára, hogy ő is kér-e az italból. Gábor nemlegesen rázta a fejét.

– Baj van apa?

Azt hiszem, igen nagy baj van fiam! – mondta elkeseredett hangon a férfi. Mariann súlyos beteg! Tudod, már hónap óta kórházban ápolják. Eddig azt hittük meg fog gyógyulni, de ma közölték az apjával, hogy nincs tovább, talán órái, percei vannak hátra! Miközben ezeket a súlyos szavakat mondta szeméből egy kövér könnycsepp indult utolsó útjára a cserzett öreg arcon.

Gábor megkövülten, és falfehéren állt percekig. Nem bírt megszólalni, s nem bírt az apjára nézni. A szégyen és a fájdalom vegyes érzése teljesen megbénította. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Öt éve, amikor elváltak azt mondta neki a nő: Gábor, soha az életedben nem fogod ezt a lépésedet megbocsátani magadnak. Soha, érted? Soha az életben nem leszel többé boldog. És ő azóta is boldogtalan volt, és most itt áll bénultan, mert az a nő, akit mindig is szeretett, imádott, aki mindenét neki adta, most éppen meg fog halni.

– A megyei kórházban fekszik, Egerben. Húsz perc alatt odaérsz!- mondta csendesen a földet néző  apa.

– Tudtam, hogy eljössz! Éreztem, hogy addig nem mehetek el!- fogta gyenge kezeivel a férfi kezét.

– Ne sírj életem, ne sírj!- mondta alig hallhatóan. Én már boldog vagyok! Boldogan megyek át a másik oldalra. Látod!- jó az Isten, ő tudja, mit akar. Téged is visszahozott nekem. Hallod Gábor!- ne sírj, most már minden rendben lesz. A nő megkönnyebbülten hunyta le a szemeit.  Megint, hosszú hetek óta nyugodtan és békésen aludt…

A férfi sokáig, még legalább egy órán át ül, és várt  Mariann ágya mellett. Várta az orvost. Mariann kezelő orvosát.

Több, mint egy órán át beszélgetett az orvossal, aztán abban maradva, hogy holnap reggel 10-re bejön és megbeszélik a részleteket, elindult hazafelé. Haza, az apjához.

…Már egy csepp ital sem volt az üveg alján, sőt a boros flaska is üresen tátongott, amikor felállt az asztal mellől. A hűtőszekrényhez lépett, s kivett egy újabb üveget. Ránézett apjára, aki nyugodt tekintettel állta  fia pillantását.

– Aztán csak úgy magának mondta: -Nem, ma már nem iszom többet! Elég volt Apa! – holnap bemegyek és elrendezem, hogy Mariannt még a héten szállítsák ki Németországba. Megvannak a kapcsolataim. Remélem nem érkeztem későn. Az orvos is azt mondta, hogy egy alapos és megfelelő,  de idehaza nem elérhető gyógymód még visszahozhatja őt nekünk.

– Ezt mondta?- kérdezte csak úgy önmagától az öreg. Hát, ha ezt mondta, akkor bizakodjunk benne, hogy igaza is lesz!

– Most viszont fiam menjünk, tegyük el magunkat holnapra, mert úgy érzem, holnap rendkívüli napunk lesz.

Gábornak nagyon nehezen jött álom a szemére. Annyi fájdalom volt benne, hogy azt hitte, beleszakad a szíve. Nem tudta kiverni az emlékezetéből Mariann látványát. Az öt évvel ezelőtti csodálatos, isteni szépségű nő mivé lett. Húszkilósan feküdt az ágyában, és a korábban oly csodálatos szempár helyén most csak a halál által gyötörgetett tekintetet vélte felfedezni. Már beleköltözött- gondolta borzadállyal. De az orvos, …az orvos azt mondta, hogy még mindig van remény. Sajnos itt Magyarországon nincs megfelelő felszerelés és gyógymód, de kint Németországban talán igen.

Így is lesz, viszem magammal, s ha törik, ha szakad, meg fogjuk gyógytani. Bár már maga sem hitt ebben igazán, mégis élt benne, pislákolt a remény. Így, ilyen gondolatok között, tört rá végül az álom…

… arra ébredt, hogy halkan kinyílt az ajtó, tudta, hogy Mariann már ott áll az ágya mellett, de pajkosan csukva tartotta a szemét. Igaz a félhomályban ezt a nő talán nem is látta, ő mégis szükségét érzete ennek. A nő leemelte válláról a kombiné pántját és a finom selyem hangtalanul csúszott le csodás testéről. Dús fekete haját hátradobva, előbb leült az ágy szélére majd finoman lefeküdt a férfi mellé. Lábait egy kicsit maga alá húzta s halkan dúdolni kezdett egy ismeretlen dalt. Gábor szerette volna megkérdezni, milyen dalt dúdol a kedvese, de legnagyobb meglepetésére nem tudta kinyitni a száját. Meglepetésében odakapott volna  kezével a szájához, de azok bénán hevertek az ugyancsak mozgásképtelen teste mellett. Egy pillanat alatt tudatosult benne, hogy a szellemén, és látásán kívül gyakorlatilag mindene béna.

Próbált szemével üzenni a nőnek. Szeretett volna ordítani, sikoltani de minden hiába. A nő csak dúdolta a különös dalt és merengve nézett a semmibe. Egy kis idő után felkelt és a férfi fölé állt. Lassan nagyon lassan ereszkedett lefelé majdnem Gábor szájáig. Gábor először rémülettel figyelte a nőt, majd egyre inkább kezdett izgalomba jönni. Mariann szemérem ajkai szinte leheletnyire voltak Gábor béna szájától. A dal, amely egyre erősebben szólt a nő szájából csak fokozta nemi vágyát. Érezte Mariann ölének mámorító illatát, de semmit nem tudott tenni. Közel ahhoz a pillanathoz, hogy beleőrüljön a kielégíthetetlen vágyába, megértette a dal szövegét is:

” Csak arra várok, hogy beteljesüljön, csak arra várok, hogy igen, s akkor végre elengedsz kedvesem”

Nem, nem akarom! – ordította néma szájával a néma szavakat, de már késő volt! Érezte agyában a bioelekromos kisülést, az agyi nemi kielégülést. Itt ennél a pontnál már nem bírta tovább, s beleájult, eszméletét vesztette a soha nem érzett és sok-sok hullámban rátörő kéjtől.

Ő ezt már nem láthatta, de a nő ekkor, mintegy az energiájától megfosztott csodás hologram szertefoszlott, semmivé vált. Illetve, mégis csak maradt belőle valami hátra. Az illata, s az a 21 gramm. lélek, ami még egyszer megsimogatva a férfi arcát az ablakon át elindult a „másik oldalra.”…

Csapzottan ébredt, szinte csavarni lehetett a lepedőből az izzadságot. Kávé illata terjengett a szoba levegőjébe. Ahogy felkelt az ágyból, ekkor vette észre a lepedőn a foltot. Ekkor villant be neki az álom. Hitetlenkedve tapogatta meg a foltot, majd az alsóját. Nem volt kétsége afelől, hogy valamikor az éjjel alvás közben ejakulált. Ilyen eddigi élete során soha nem fordult vele elő.

Már a konyha asztalnál itta az édesapja által főzött illatos kávét, amikor rákérdezett, hogy mit szól az imént elmesélt álmához?

Apja leemelt egy nyitott könyvet a konyhaszekrény pultjáról és odatette Gábor elé.

– Ezt a könyvet két napja kezdtem el olvasni. Kavabata Jaszunari szép regénye: A kyotói szerelmesek a címe. Ebben a regényben  bizonyos kyotói öregemberekről ír a szerző, akik hatalmas összegeket fizetnek azért, hogy egy éjszakán át nézhessék a város legszebb lányait, amint meztelenül és elkábítva fekszenek mellettük, ők pedig, ott haldokolnak a szerelemtől, ugyanabban az ágyban. Nem ébreszthetik fel és nem is érinthetik meg őket, de még csak meg sem próbálják, mert a gyönyör éppen abban rejlik, hogy alvás közben láthatják őket. Nos, úgy tűnik, van némi párhuzam az álmod és a könyvben leírt dolog között. Hihetetlen, de van párhuzam, mondta kétséget kizáróan az öreg.

Apa!- én most azonnal bemegyek a kórházba intézkedni. Tízre kell odaérnem, azt hiszem igyekeznem kell egy kicsit.

Elindult a fürdőszoba felé, amikor megszólalt a telefon. Mindketten odanéztek, majd egymásra, s végül Gábor lépett oda a készülékhez. Édesapja remegő lábakkal ereszkedett le egy közeli székre. Nem nézett fia irányába, csak ki az ablakon. Könnycseppek gurultak az arcán.

Gábor lassan, nagyon lassan tette le e készüléket. Háttal állt az apjának, amikor megszólalt.

– A kórházból hívtak. Ma hajnalban, öt óra tízkor, meghalt Mariann!