szerkesztői jegyzet
Mióta elmentél, már nem szólsz hozzám! Eltávoztál oda, mely világ – a te világod, – a mi világunk felett áll, érzékszerveink számára felfoghatatlan, elérhetetlen fizikai tény lettél.
A józan ész azt diktálná, hogy ez a vitathatatlan állapot örök érvényű, nincs értelme válaszokat keresni. Az élet rendje, – Isten törvénye szerint is az, – hogy szeretteinkkel, akiket a halál elragadott tőlünk, többé a fizikai térben és létben semmilyen értelemben nem kerülhetünk kapcsolatba. Mégis előfordul, – bizonyítottan nem is kevés alkalommal -, hogy egy-egy rendkívül erős gondolati energiakitörés alkalmával úgy érezzük, hogy elvesztett szerettünk mellettünk van, és különböző jelek által visszaigazol, válaszol az adott pillanatban nekünk.
Pontosan ez történt velem minap. Képes voltam azokat a gondolati energiákat észlelni, melyeket nekem küldtél. Erős megtapasztalásként él ez bennem most is. Egyszerű emlékképek jöttek elő, aztán a nap során többször más-más emlékek után kutatva, egyszer csak egy kedves emlékkép alkalmával, mintha hallottam volna a légzésed, tisztán éreztem a hajad illatát. Tisztán hallottam, mint reccsent meg a szék súlyod alatt, és láttam amint felém nyújtottad az üres vizespoharat, – kértél pár korty hideg vizet. A hideg víz volt számodra a szomjoltó ital, amit semmi más nem helyettesített soha!
Fáradtnak tüntél, meleged volt, …a kis kendőt, – amit mindig a kötényed, vagy az otthonkád’ zsebében tartottál – kicibáltad és megtörölted a homlokod. Azt hiszem dél volt, szólt a harang és te megjegyezted, hogy mi lesz itt délutánra, ha már most is ilyen nagy a hőség! Aggódtál azokért, akiknek ebben a kutya melegben is dolgozniuk kellett, – mintha te nem dolgoztál volna épp eleget.
A szegfűid szépek, viszek belőlük pár szálat, -Isteni az illatuk, – nem bírok betelni velük, mondtam! Mozdulatlan ültél, a kis kendő kicsúszott az öledben fekvő kezedből. Már aludtál, nem hallottad a hangomat, nem válaszoltál!
Aludj drága Édesanyám, aludj, pihenj csak!
