A jobbágyfelszabadítástól a vasútépítésig
Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc említésre méltó eseményei ugyan elkerülték Kehidát, ám – mint ismeretes – a falu földesura, Deák Ferenc lett a Batthyány-kormány igazságügyi minisztere.
Tizenhat kehidai fiatalember honvédként, zömében valamelyik honvédzászlóalj gyalogosaként, egyikük pedig huszárként vett részt a harcokban. (Lásd az V. számú Függeléket.)
A jobbágyfelszabadítást követően előállott kehidai birtokviszonyokról az 1850-es évek elején adókivetés céljából készített birtokösszeírásból nyerhetünk pontos képet. (Lásd a VIII. számú Függeléket.) Eszerint ekkor Kehida határában 1356 (ezerhatszáz négyszögöles, katasztrális) hold földterületet hasznosítottak, túlnyomórészt, 41,5 százalékban erdőként (562,5 hold), valamint 39,5 százalékban szántóföldként (537,5 hold). Rétként a határ tizennégy százaléka (190 hold), szőlőhegyként pedig alig öt százaléka (66 hold) szolgált. A kaszálóként használt rétek értéke mintegy másfélszerese volt a szántóföldekének: 1852-ben a kehidai rétek egy holdjának értékét hatvan ezüstforintra, míg egy hold szántóföld értéket negyven ezüstforintra becsülték.
A teljes földterület 65 százaléka (882,6 hold) volt a korábbi földesúr, Deák Ferenc majorsági birtoka, másfél százaléka (21 hold) pedig a plébániáé, illetve a korábbi és a hivatalban lévő plébánosé. A tanító 6,7 hold, míg a boltot bérlő zsidó 2,4 hold földdel rendelkezett. Rajtuk kívül a községnek, valamint egy vallásalapítványnak volt még Kehidán összesen körülbelül félholdnyi birtoka. A kehidai földterület fennmaradó része, közel 33 százaléka (mintegy 442,6 hold) 75 kehidai és 14 külső kisbirtokos paraszt között oszlott meg. A külső – más településen lakó – birtokosok nyilván házasság vagy öröklés címén jutottak itt földekhez. Közülük heten barátszigetiek, ketten kallosiak voltak, egy-egy közülük pedig Koppányban, Németfaluban, Csányban, Almáson és Zalaegerszegen lakott. A külső birtokosok kezén mintegy tizenhat holdnyi földterület volt a kehidai határban, döntő részben (körülbelül hatvan százalékban) szőlőhegy.
A falu határa az 1850-es években. A sötétebb színezésű területek Deák Ferenc birtokai
A jobbágyfelszabadítás révén 75 kehidai paraszt jutott kisebb-nagyobb szabad földbirtokhoz, összesen 426,4 holdhoz. (Lásd a VI. számú Függeléket.) Gazdaságaik harmadának nagysága nem érte el még az egy holdat sem. A birtokok közel ötöde egy-öt holdas törpebirtok, mintegy negyede pedig öt-tíz holdas kisbirtok volt. Nagyobb, tíz-tizenöt holdas birtoka a kehidai gazdák ötödének volt, míg tizenöt holdnál nagyobb földterülettel csupán két paraszt büszkélkedhetett. Rajki Mátyás közel tizenhét, Bognár Ferenc pedig több mint tizenöt holdon gazdálkodott. A kehidai parasztság körében kettejüknek származott a legnagyobb jövedelme a földművelésből: előbbinek évente 59 pengő forint, míg az utóbbinak 55 forint.
A kisbirtokosok közel fele esetében a földművelésből származó éves becsült jövedelem nem érte el a tíz pengőforintot, sőt tizedüknél még az egy forintot sem! Körülbelül negyedüknek húsz-harminc forint közötti, ötödüknek pedig harminc és ötven forint közötti jövedelme lehetett. Ötven forintnál magasabb jövedelme csak az említett két módos gazdának volt. (Lásd a VII. számú Függeléket.) Összehasonlításul: Deák Ferencnek ugyanekkor 1439 forint, a plébániának és plébánosnak 77 forint, a tanítónak pedig húsz forint jövedelme származott földbirtokaiból.
Az 1851-es jövedelemadó-bevallás szerint az uradalmi malmot bérlő Magyarósy József molnárnak 763 forint, Unger Benedek kereskedőnek 558 forint, Vágner József kocsmárosnak pedig százharminc forint bevallott jövedelme volt. Bombay Lajos kasznár, Deák gazdatisztje ekkor százharminc forintnyi jövedelemmel rendelkezett.
Széchenyi Ödön gróf, aki 1854 és 1872 között volt a kehidai uradalom tulajdonosa
Kehida házai az 1862. évi kataszteri térképen
, mi bizony sok kárt okozott az uradalomnak, mit későn már meg is bánt.”
Tizenkét évre a 45 éves Kollár János kehidai lakos vette bérbe Széchenyi Ödöntől az uradalmat 1866. május 1-jén. A Széchenyiek azonban elégedetlenek lehettek Kollár gazdálkodásával, mert az uradalom alig hat év elteltével, 1872. július 25-én gazdát cserélt: a zalai származású, ám Pesten élő Baronyi Benedek és öccse, Ede vásárolta meg (fele-fele arányban) 128 ezer forintért.
Az új földbirtokosok zsidó kereskedőcsaládból származtak, apjuk a Keszthelyen köztiszteletben álló Baron Ignác volt. Baron Benedek alig múlt huszonöt, öccse, Ede pedig húszéves, amikor Pesten pénzváltó üzlet gyakorlására nyertek iparengedélyt. A testvéreknek jól mehetett az üzlet, mert Benedek 1870 októberében nemesi címet kapott az uralkodótól, nevét pedig Baronyira magyarosította. Ede ugyanerre magyarosította a vezetéknevét, a nemességet azonban csak 1882-ben nyerte el. A nemesítés alkalmával leírt indoklás a banküzlet, valamint az ipar és kereskedelem fejlesztése terén elért eredmények mellett kitért arra is, hogy Ede, „mint nagyobb fekvőségek birtokosa, a gazdászat emelése körül is lankadatlan buzgalmat” fejtett ki. A Baronyi testvérek 1885-ig foglalkoztak pénzváltással, akkor, miután jövedelmüket ingatlanbirtokokba fektették, felhagytak a banküzlettel.
Kehidai gazdálkodásukról keveset tudunk. 1883 januárjában nyertek felvételt a jelentősebb helyi földbirtokosokat tömörítő Zalamegyei Gazdasági Egyesület tagjainak sorába. Amikor az egyesület 1892-ben cukorgyár létesítésére állított fel albizottságot, ennek is tagja lett Baronyi Benedek. 1884-1885-ben a testvérek a kehidai malmok közelében végeztettek el kisebb vízszabályozást a Zala folyón. Az 1895-ös mezőgazdasági összeíráskor készült gazdacímtárban Baronyi Benedek és Ede Kehida határában csaknem ezerötszáz katasztrális holdnyi, korszerűen felszerelt, intenzív (istállózó) állattenyésztéssel foglalkozó birtokkal szerepelt a földbirtokosok között. Zala megye legtöbb adót fizető törvényhatósági bizottsági tagjainak – azaz a viriliseknek – a névsorában 1880-ban tűnt fel először a testvérpár. Ede az ötvenedik, Benedek pedig az ötvenegyedik helyen szerepelt a háromszáz fős névsorban, mindketten 693 forintnyi adót fizettek. Lakóhelyükként ekkor Kehidát tüntették fel, valószínűbb azonban, hogy még jó ideig Budapesten lakhattak. A virilisek között 1888-ban Benedek a tizenegyedik. helyet vívta ki magának, 1892 és 1896 között pedig az ugyancsak előkelő tizenkettedik helyen állt, míg öccse, Ede ez idő alatt a 39., 37., majd a 45. helyet szerezte meg. 1892 és 1897 között jelentősen visszaeshetett a kehidai gazdaság jövedelmezősége, mert 1897-ben Benedek csupán 991, Ede pedig 495 forintnyi adót fizetett, amivel a virilisek között a hatvanadik, illetve a 149. helyre csúsztak vissza. A századfordulón még ők voltak a kehidai uradalom birtokosai, az 1901-es zalai virilisjegyzéken azonban már nem találjuk meg a nevüket.
Az országgyűlési képviselőválasztásra jogosultak, azaz választójoggal rendelkezők névjegyzékeiben a falu társadalmának felső, tehetősebb rétege jelent meg a XIX. század második felében. (Lásd a X. számú Függeléket.) 1848 előtt ilyen jogokat csak kevesen gyakorolhattak Kehidán. A Deák család tagjain kívül csupán az esetenként nemesi származású plébános és tanító, valamint az ugyancsak legalább nemesi kutyabőrrel rendelkező uradalmi gazdatiszt tartozott a kiváltságos társadalmi osztályhoz.
Választójogot kaptak 1848-ban a legalább egynegyed telekkel rendelkező parasztok, az önálló műhelyben és segéddel dolgozó iparosok, a legalább száz forint jövedelemre szert tevők, valamint az értelmiségi foglalkozásokat űzők is, persze csak akkor, ha felnőtt, cselekvőképes és büntetlen előéletű férfiak voltak. Ilyen módon Kehida lakosságának 9,6 százaléka, a kehidai férfiak közel egyötöde – 43 fő – nyert 1848-ban választójogot. Arányuk hasonló volt 1861-ben is, 1869-re 7,2 százalékra (a férfiak 15 százalékára), 1899-re pedig alig 3,9 százalékra (a férfiak nem egészen nyolc százalékára, 32 főre) csökkent. A politikai jogok gyakorlása terén nem előrelépés, sokkal inkább hátrálás történt, összhangban az országos tendenciával. A szavazójog beszűkülése mögött részben tudatos kormányzati törekvés állt (1874-ben a vagyon helyett az adófizetés mértéke lett a választói képesség alapja, hogy a szegényebb rétegeket távol tartsák a politikától), részben pedig Kehidán is érvényesülhetett a paraszti birtokok elaprózódása, és ezzel együtt a generációváltáskor bekövetkező jövedelemcsökkenés.
Kehida választóinak zöme a XIX. század második felében mindvégig a módosabb parasztok közül került ki. A régebbi nemesek fokozatosan eltűntek a faluból – ők már 1848 előtt is kevesen voltak – a század végén viszont megjelentek az újonnan nemes földbirtokosok, a Baronyi testvérek.
Az értelmiségiek közül valamennyi választás alkalmával választójoga volt a plébánosnak, a tanítónak és a jegyzőnek (aki eleinte egy és ugyanaz a személy), valamint többnyire az uradalom gazdatisztjének (számvevőjének, kasznárjának) is. Iparosként általában csak az uradalmi malmot bérlő molnár, két esetben, 1848-ban és 1878-ban pedig két-két takács kapott választójogot. Számottevő jövedelme nyomán többnyire a vendéglős vagy kocsmáros is rendelkezett választójoggal.
