Öcsi 14 éves lehetett, amikor először merte magát arra ragadtatni, hogy gátlás nélkül merjen egy lány mosolygós szemébe nézni. A gátlás, ami Öcsit mindezidáig akadályozta a normális serdülőkori életstílusnak, valamint a fiú-lány kapcsolat kialakításának gyakorlatában, az az egy- két évvel korábbi történésből és annak egyenes következményeiből alakult ki.
Öcsi 12 lehetett és egy vidéki kis falu zárt életét élte többedmagával, mint oly sokan azokban az években. -1968-at írtunk. Öcsinek 4 testvére volt, édesanyja kimondottan nagy szegénységben nevelte őket. Azaz egy kereset, amit édesapja gyári munkásként havonta hazavitt, csak éppen a legszükségesebbekre volt elegendő. Mindannyian jártak iskolába, így elsősorban csak az oda szükséges dolgokra futotta. Ruházatuk mindig tiszta és foltmentes volt, ápoltnak és illemtudó gyerekeknek ismerték őket. A tanulással sem volt különösebben baj, habár odahaza, szülői részről nem igen tudtak segíteni nekik, – egyszerűen nem jutott rá idő. Az idősebb gyerekek feladata volt segíteni a kisebbeket. Öcsi egy lelkiismeretes, jószívű és odaadó kisgyerek volt, habár az édesanyjához fűződő meghitt viszonyán kívül inkább zárkózott természetű, ami miatt az iskolatársai hamar kipécézték maguknak.
7 évesen, elsőosztályos tanulóként,- az eleinte leküzdhetetlen szorongásának és az állandó felfázásának köszönhetően- sokszor bepisilt az órák alatt. ( nem mert szólni a tanítónak ) Na több se kellett, a nyers falusi és erős akaratú gyerekeknek, Öcsit „hugyos disznónak” csúfolták és sokszor, – Öcsi számára szinte vég nélkül, – kikiabáltak egy-egy sorakozó alkalmával, hogy…
– Húgyos disznó, voótá-é má hugyoznyi?
Ezek és a hasonló kiszólások, csúfolódások, teljesen összetörték érzékeny lelkét, amelyre egyre inkább úgy reagált, hogy egyes esetekben inkább meghalt volna, mintsem részt vegyen egy-egy közös esemény előkészítésben. Szorongása félelemre váltott át, és amikor látta, hogy senki nem akarja őt védelmébe, a szárnyai alá venni, akkor végkép magába fordult, s rohamosan kezdett szervi betegségre váltani a lelki gyötrődés okozta stressz. Segítségre lett volna szüksége, de ott, akkor, erre nem számíthatott. Mit is várhatott volna egy olyan falusi iskolában, ahol még az akkori színvonalnak megfelelő tanítói kar sem állt rendelkezésre.
Kisebb nagyobb megszakításokkal így járta ki az általános iskolát, ahol egy-két alkalmi havert leszámítva nem sikerült barátokat, megértő és támogató iskolatársakat találnia. Jani és Jóska ugyan nem tartotta Öcsit barátjának, de éles esze és jó szíve miatt egyre jobban megkedvelték, s ha kellett, akkor meg is védték, amire bizony nem is egyszer volt szükség. Az osztály és a falu elitjéhez tartozó Gyuri, Feri, és Laci, nem csak Öcsivel, de mindenki mással is az iskolában, – aki a „szegényekhez”, a „prolikhoz” tartozott,- úgy bántak, mint egy kapcaronggyal. Ők mindent megtehettek, nekik senki nem szólt soha, vagy ha mégis, akkor az csak Gyurikám, Lacikám,- kérlek szépen ezt ne, vagy azt igen – ként hangzott el, ellentétben a másoknak kijáró pedagógiai, más néven az úgynevezett Makarenkói pofonokkal. A tanári kar szinte egyöntetűen befolyásolható, saját akarat nélküli, az iskola, s egyben a falu pártitkára által ellenőrzött bábu volt.
A falu elitje ebből a szempontból,- mármint a párttitkár nézőpontjából- érdekes képet mutatott, hiszen az egykori „kulák”, vagy a „módos gazdák” gyerekei éppen annak a párttitkárnak a védelme alatt álltak, akinek a pártja az 50-es években az ilyen „kétes „ elemeket hivatalból üldözte. Nem mintha Öcsinek erről bármi fogalma lett volna, de otthon sokat hallotta a gyári munkás apjától, hogy – nem történ itt semmi, csak is a pénz számít, ezeknek meg annyi van, amennyit akarnak.
Öcsi, Jani és Jóska, s még sokan mások, mivel nem tartoztak a gazdag családi ivadékokból képződött klikk közé, ezért az iskola udvaron is csak ott játszhattak, ahol és amire az előbbiek nem tartottak igényt. Mint minden iskolában, itt is voltak olyanok, akik a „kiszolgálók” rétegét alkották, ők voltak a „csicskák”- velük lehetett megveretni az erősebb szegény gyerekeket, s ők voltak azok is, akik ”elvitték” a nagy balhékat a menők helyett. Ritkán kellett ilyet tenniük, de néha szükség volt rá. Nos az, ami Öcsivel 12-évesen, azaz hatodik osztályos korában történt, az éppen egy ilyen eset volt.
Már nagyon közeledett a vakáció, amikor az irodalom tanárnő, Erzsike néni bejelentette, hogy Romániából két kitűnő tanuló gyerek érkezik a faluba nyárra, s itt töltik jutalomból a vakációjukat. Az egyik egy román fiú, a másik egy erdélyi származású kislány. Mindketten a helyi óvodában lesznek elszállásolva. Kellene 3 – 4 olyan jelentkező, akik szívesen foglalkoznának majd velük. Olyanok, akik bemutatják majd falut, és megismertetik az itteni életet, stb. Sok jelentkező volt. Öcsi fejében meg sem fordult, hogy esetleg neki is jelentkeznie kellene, így hát ő nem tette fel a kezét. Nem ugrált, nem hangoskodott. Csendben azon gondolkodott, miképpen fognak szót érteni majd azok a román gyerekkel, akik ezt a megtiszteltetést kapják? Fel sem fogta, hogy eközben az ő nevét szólongatja Erzsike néni, többször is oldalba bökte Jóska. – Nem hallod hát, téged szólítanak!
Erre feleszmélve ugrott talpra, s már hallotta is a gúnyos beszólásokat a padsorok közül.
– Fityók, mit akarsz te, még behugyozol véletlen, aztán mit szónak majd a Nyuscsuk – he?
Erzsike néni csendet teremtett és újra feltette a kérdést,
-Öcsikém te nem akarsz vállalni mondjuk egy-két hetet?- Beszélgethetnétek az irodalomról, a versekről, azt nagyon szereted. Vagy rajzolhatnátok kinn a halastónál! Akarod?
– Hát nem is tudom, mondta alig hallhatóan Öcsi, és érezte, hogy a háta mögött ülő egyik „nagyfiú” azt súgja neki,
– Te hugyos disznó, csak vállald be azt a lányt, – aztán majd mi elrendezzük a kicsikét, úgy ahogy kell. – Vállad el Fityók!- hangzott több helyről is. Még a lányok is fel voltak villanyozódva. Többen is olyan hangon kérték Öcsit, amely teljesen meglepte őt. Eddig nem hallotta ugyanis ezt a hanghordozást, és ez most valahogy más, ismeretlen volt számára. Később nem emlékezett arra, mikor és hogyan, de arra igen, hogy az osztály nagy része – kivéve az elitet – ujjongott, amikor kimondta az igent.
Andrea és Georgu június 20-án érkezetek meg- vonattal- a közeli város állomására. Innen a magyartanárnő kíséretében egy helyi járatú autóbusszal folytatták útjukat a faluba, majd még aznap délután találkoztak velük vendéglátóik az óvoda udvarán, egy szerény fogadáson. Öcsi szokásához híven a fejét egy kicsit lógatva, belső védelmi burkából kitekintve- óvatosan- ügyelve arra, hogy még csak véletlenül sem találkozzék tekintete a vendégekével, egyenként szemügyre vette őket.
A lányra nézett először – nem lehetett másodiknak hagyni – olyan jelenség volt, hogy Öcsiben megállt az ütő. Alig valamivel volt magasabb a lány nála, – fiús fazonra vágott – sötétbarna hajú, kisportolt testalkatú, és már első látásra is erős jellemű, s igencsak nyílt tekintetű lány. Látványa, szinte lebénította Öcsit. Egy kis sortot, hozzá sárga ujjatlan pólót viselt, amely kiemelte a már igen csak kifejlett melleit. Nagyon szép és intelligens arca volt. Ami Öcsit még jobban elbűvölte, az a fiú számára eleddig ismeretlen akcentussal beszélt magyar nyelv volt. Hirtelen összeakadt a tekintetük, a lány Öcsire mosolygott, majd odalépett és kedves hangon, – miközben kezét nyújtotta – bemutatkozott.
– Andrea Ferraru – azaz Kovács Andrea vagyok. – mondta szelíden.
– Öcsi vagyok. – válaszolt halkan a fiú, s lopva a lány szemébe nézett.
Eközben egyfolytában arra gondolt, hogy most bizonyára elpirult – de bármilyen furcsa is, Öcsi ezt most nem szégyellte – csak egy kicsit feszült lett miatta. Nem is értette először, hogy mi történik vele – életében most először – valami szorítást érzett a gyomra tájékán. Hirtelen haragot érzett saját maga iránt, amiért ennyire tartatlan tud lenni. Időközben megnézte magának a fiút is, aki Georgu Bosski, azaz Boszki Gyuri néven mutatkozott be. Ez a fiú nálánál jóval magasabb és erősebb testfelépítésű volt, látszott rajta is a következetes testedzés minden eredménye. Izmos volt,- a faluban jó kötésű gyereknek mondanák – viszont tekintete neki is barátságosnak és intelligensnek tűnt. A délutáni teázás és beszélgetés közben kiderült, ő is tud magyarul, csak nem annyira jól mint Andrea, mert Georgu szülei nem tanították őt anyanyelvükre, csak is a román nyelvre. Ő az iskolában a többi gyerektől leste el a magyar nyelvet. Ezen mindenki csodálkozott, – s nem tudni miért, de Erzsi néni gyorsan elterelte a szót erről – így aztán másról beszélgettek tovább. A rövid beszélgetés után a vendég gyerekek azt kérték, hadd pihenjenek le holnapig, mert elfáradtak a hosszú utazástól.
Természetesen mindenki szedte a sátorfáját – köztük Öcsi is – és indulni készült hazafelé. Mielőtt azonban elbúcsúzott volna a vendégektől, még közölte velük, hogy a tanárnő őt jelölte ki holnap délelőttre kísérőnek, hogy bemutassa nekik a falut.
– Mikor jöhetek értetek, kérdezte a lányt?
– Szerintem reggel 8-ra készen leszünk – nézett közben a vendég fiúra Andrea, majd miután az fejével biccentett, így folytatta,
– Ha neked jó – gyere nyolcra! – mosolyodott el újból.
Elköszöntek egymástól, és Öcsi a lány kedves tekintetének az emlékével, valamint a holnapi nap ígéretével fordult ki az óvoda kapuján. Alig hogy felült ezer éves bringájára, máris észre vette, hogy a három „kujjon” követi őt. Amennyire csak tudta, tekerte a bicajt, de a nála pár évvel idősebb és jobb erőnlétben lévő Laci elkapta.
– Hova- hova ilyen sebesen? – kérdezte gúnyosan. – Nézzétek mán, e meg remeg itt ni,- má, megint be fog hugyozni a drágám, csavarta meg Öcsi fülét teljes erejéből. – Na milyen a kis csajszi?- láttuk ám a kerítés mögül! – Idefigyelj te kis szarcsimbók! Ha okos leszel, nem fogunk többet bántani. Ha nem, akkor megdöglesz. Akkor belefojtunk a halastóba,- megértve amit pofázok?
– Igen értem!- rebegte.
– Amikor eljön az ideje – és eközben marékra kapta a „hasaalját”, és a többiek felé fordulva, folytatta – majd falazol nekünk, röhögött Laci. A többiek is jelét adták, hogy kedvükre való a kis „nyuscsu” csaj, majd röhögve fenéken rúgta Laci, és még egyszer – beijesztve- neki, útjára engedte Öcsit.
Gyorsan felugrott a biciklire és amilyen gyorsan csak tudott, elkerekezett a veszélyes és láthatólag részeg kamaszoktól. Miközben sebesen hajtott az öreg járgánnyal a sírás fojtogatta, arról nem is beszélve, hogy mennyire utálta most magát a pipogyaságáért. Legszívesebben a halastóba hajtott volna, de tudta, hogy úgysem merne belehajtani, akkor meg minek a nagy igyekezet? Patakokban folyt róla az izzadság, amikor hazaért.
Édesanyja látta, hogy nem stimmel valami, de nem akarta erőszakolni a kérdést, mert tudta, hogy fia azonnal bezárkózna. Ezért inkább másról kezdett neki beszélni. Úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre a történtekből.
– Találkoztam ma Laci nagymamájával a temetőben. Csupa panasz az-az asszony. Szegény annyira sírt, szégyelli, hogy Lacikának az apja – tudod, az a részeges Kálmán bácsi – minden áldott nap tökrészeg. Aztán amikor eljön az este, akkor meg veri a családot. – Borzasztó lehet így élni. – s miközben ezeket mondta, ránézett a gyerekre, aki mint ilyenkor máskor is, maga elé meredt és csendben sírt. Potyogtak a könnyei. Vállát néha-néha meg-meg rázta a lassan feltörő zokogás.
– Mi van drága kicsi életem – bántottak megint?- kérdezte az édesanyja Öcsit, közben a mennyezetet nézve nehogy a kisgyerek meglássa a könnyeit. – Biztos megint ez a komisz Laci volt a barátaival!- ugye életem? – Ma este, ha haza jön édesapád, megbeszélem vele, hogy ez így nem mehet tovább –El fogunk innen költözni drágám, nem nekünk való az itteni élet. Sajnos én ezt már akkor tudtam, amikor apáddal kiköltöztünk ide a városból –születésed előtt – A testvéreid már meg tudják magukat védeni ettől a gazembertől, de hát nem lehetnek minden percben veled, hogy téged is óvjanak ettől a sátán kutyájától. – Nem kell engem megvédeni, mondta nagyon elkeseredett hangon Öcsi – hagyjatok engem meghalni! Jobb lesz mindenkinek – még annak az állatnak is – mert kevesebb gyereket kell neki naponta megkínoznia, hogy dögölne meg már végre!
Édesanyja döbbenten nézte a kisfiú lelki kitörését, és csendben követte a sötétedő udvarra kirohanó gyerekét.
– Jobb ha mégis mellette maradok – gondolta, és ő is kiment a gyerek után. Öcsi az udvari pad rozoga ülésén feküdt és most már csak befelé, hangtalanul sírt. Rázta a testét a néma zokogás, édesanyja mellé ült és hangtalanul – lelkében a mérhetetlen fájdalommal – simogatni kezdte Öcsi buksiját.
– Látod, kisfiam! – szólalt meg egy idő után – azok a csillagok ott fenn az égen, mind ragyognak. – van amelyik erősebben, van amelyik gyengébben ragyog – és csak úgy, ahogy megszületett. – senki nem teszi ezt szóvá nekik. – Így kellene ezt itt a földön is – tegye mindenki a maga dolgát, ragyogjon erősebben, vagy gyengébben, járuljon hozzá a nagy közös világossághoz . Halkan dúdolva, tovább simogatta volna Öcsi fejét amikor észrevette, hogy a kisfia elaludt a kemény padon. Óvatosan, nagyon óvatosan nyalábolta fel és könnyeivel küszködve vitte be a házba. Lefektette a heverőre, lehúzta poros lábáról a szandált és újra megsimogatva a fejét, betakarta egy kis pléddel, hadd pihenjen egy kicsit.
– Később majd melegítek neki vizet, és megmosdatom, mondta csak úgy saját magának.
Talán egy fél óra múlva érkeztek meg a nagyok, ők moziban voltak – ma kivételesen-, a zsebpénzüket használhatták fel erre a célra. Kati, Öcsi legidősebb testvére látta át a dolgot azonnal.
– Miért sírsz anyu? – kérdezte nyugtalanul.
– Miért-miért? – már megint kiborult ez a kis gyerek – a szívem szakad meg érte!- Soha nem fogják ezek a parasztok abbahagyni Öcsi szekírozását – soha nem lesz ennek vége! – Ma is biztosan megverték!- bár be nem vallotta semmi pénzért. – Látod-látod kislányom!- megmondtam én már akkor apádnak, hogy nem lesz ez így jó! – amikor kijöttünk ide. – Öcsi sajnos nagyon gyenge, labilis idegzetű gyerek. Tudod mennyit szenvedett a korábbi kórházi kezelései során? – Ezek a kutyafajzatok meg nem kímélik egy percre sem! Minden áldott nap csak rosszabbodik a helyzet. – Nem tudom mi történhetett ma. Félek, nem lesz jó vége ennek a csibészségnek. – Holnap reggel első dolgom lesz, hogy bemegyek az iskolába, és panaszt teszek a három suhanc ellen. – Ha nem lesz foganatja, akkor olyat teszek, aminek a híre nagyon messzire el fog hallatszani.
– Anya félek! – ez nem egy jó ötlet – mondta Kati kétségektől gyötörve, majd eltervezte magában:- a testvérekkel mostantól felváltva figyelik Öcsit. Még egy pár nap, aztán így is- úgyis, vége lesz a sulinak. Talán a szünidőben megnyugszanak egy kicsit a kedélyek – gondolta magában.
Éjjel 11 óra van, amikor kulcs zörgött az ajtóban, aztán belépett a házba Öcsi apja. Letette a táskáját csak úgy a sötétben, aztán a heverőig botorkált – gondolta lámpa nélkül is le tud vetkőzni – akkor meg minek pazarolja a villanyt?- ám ahogy leereszkedett a heverőre, hirtelen megállt, mert valami puhába ütközött a keze. Kitapogatta és hamar rájött, valamelyik gyerek alszik a dikón. Úgy döntött, elbotorkál a lámpáig és mégiscsak felkapcsolja azt, amikor megszólalt Öcsi anyja.
– Ne kapcsold fel a lámpát!- Öcsi nincs jól- ma megint megverték, és kigúnyolták az iskolában. – Egész este próbáltam vigasztalni szegényt, de nem hiszem hogy volt eredménye. – Reggel felmegyek az iskolába és beolvasok az igazgatónak. Nem érdekel tovább a magyarázkodása. Ha nem tesz valamit, akkor bemegyek a megyére, és feljelentést teszek az egész bagázsról,
– Tudod, hogy ez a munkahelyembe kerülhet?- kérdezte rekedten az apa.
– Tudom!- de inkább dögöljek éhen a családdal együtt, minthogy ennek a mocskos csürhének adjam a fiam áldozatul – tör ki az anyából a sírás.
Szerencsére sötét volt a csöppnyi szobában, így nem láthatta a nő a férje csontos arcán legördülő kövér könnycseppet.
– Reggel én is veled megyek! – aztán dolgunk végeztével, visszafelé jövet bemegyünk a háztulajdonoshoz, kifizetjük az eddig tartozásunkat, és felmondjuk a bérletet. – Tovább nem maradhatunk! A férfi lassan engedte magát a dikóra vigyázott, nehogy Öcsi felébredjen. Erős karjával átölelte a fiú testét, – magához húzta, gyengéden megszorította – majd csak úgy befelé, önmagában fogadalmat tett a gyereknek, hogy holnaptól más világ köszönt rájuk. Jó éjszakát akart még köszönni a feleségének, de a torkát szorongató sírás miatt nem vállalkozott erre.
Reggel Öcsi csodálkozva, kérdő tekintettel nézett a tűzhely körül serénykedő édesanyjára.
– Jaj kisfiam! – annyira aludtál, nem volt szívem felkelteni téged.
– Apa is itthon van még? – kérdezte a gyerek.
– Igen szívem!- itthon van, ma nem megy ki az erdőre dolgozni. Dolga van,- benn a faluban! Gyere reggelizni!- mindjárt jönnek a többiek is, aztán indulnunk kell az iskolába.
– Hová?- kérdezte Öcsi kikerekedett szemekkel.
– Az iskolába! – Apáddal ma bemegyünk és szeretnénk beszélni az igazgatóval – másrészt el kell intéznünk azt is, hogy te már jövőre nem fogsz ide járni – elköltözünk innen. – El! Minél előbb, annál jobb! Vegyes érzések kerítették hatalmába a fiút. Az öröm keveredett a meglepettséggel, az ismeretlentől, az újtól való félelem vegyült azzal a mézédes gondolattal, hogy talán soha többé nem kell félnie már ezektől a sátánfattyaktól. Izgalmában aztán annyira kipirult, hogy a házba belépő apja megtapogatta a homlokát. – Csak nem vagy lázas, kisfiam?- kérdezte tőle.
– Nem, dehogy!
Miután az egész család befejezte a reggelit – amit különös képen nem volt nehéz befejezni- elindultak együtt az iskola felé. Hét ember!- öt gyerek, és két felnőtt rótta az utat némán, ki gondterhelten, ki félelemmel teli, ki pedig körbe-körbe nézelődve. A falu egyetlen főutcáján haladt a hallgatag menet, ami amellett, hogy teljesen szokatlan volt a szemlélődő emberek számára, valahogy vészjóslónak tűnt. Annak! – mert a nagyhangú „vitézek”, ma reggel nem riogatták a teheneket, nem rugdalták félre az útból a totyogó kacsákat, és főleg nem vártak a buszmegállónál Öcsire, hogy hurcoltassák az iskoláig táskájukat. A „vitézek” szagot fogtak – megneszelték a bajt! Öcsi hiába forgatta a fejét nem látta őket sehol.
Amikor a faluban lévő határőrlaktanya főkapujához értek, akkor vette észre Öcsi az óvoda kapuja előtt ácsorgó Lacit. A másik kettő nem volt ott, vagy legalábbis nem lehetett látni őket. Laci szemrebbenés nélkül állta az apa tekintetét, de amikor Öcsi édesanyja elindult feléje, gyorsan befutott az óvoda udvarra és onnan kiabált vissza.
–Fityók, ezért kitaposom a beled!
– Kitaposod te az anyád szemét Istenit, te taknyos!- ordította el magát ekkor az apa, és mint a macska vetette magát Laci után.
– Jaj ne bántsd azt a gyereket!- jajveszékelt Öcsi anyja. – Kérlek, nem bántsd, gyere vissza! – kérlelte tovább a sebesen távolodó apát, de az ebből már semmit nem hallott. Mint egy sebzett vadkan, úgy csörtetett az óvoda kertben, Laci után kutatva. Majd miután percekig nem találta meg a gyereket, józan esze a haragja fölé kerekedett, s remegő kezekkel és lábbakkal, téblábolva indult vissza. Ott a nagy jajveszékelés és kiabálás miatt már kinn álltak a határőrök, és kinn volt a fél falu is. Ott volt mindenki, aki a közeli iskolába tartott, vagy annak környékén dolga volt.
– Megérdemelte vón az a kutyafattya, hogy kitekerd a nyakát! – mondta az éppen disznókat hajtó kondás. – Már mindenkinek elege van ezekből!- kontrázott az óvodába éppen dolgozni igyekvő konyhaasszony. – Se éjjele, se nappala nincs az embernek ezektől! – toldotta még hozzá, s fenyegetőleg rázta az öklét az óvodakert felé.
A nagy hangzavarban eközben észre sem vették, hogy a család újból elindult az immár karnyújtásnyira lévő iskola felé, amelynek az udvarán már kinn állt az igazgató. Mikor közelébe értek a gyerekek illedelmesen köszöntek, majd szüleiktől is búcsút véve elindultak a bejárat felé. Öcsi nem mozdult az édesanyja mellől. Az, előbb a fejére, majd a vállára tette a kezét, mintegy jelezve a gyereknek, hogy rendben van ez így.
– Jó napot kívánok igazgató úr! – köszöntötte az apa és az anya is, az igencsak tipródó igazgatót.
– Lenne egy pár perce számunkra? – szeretnénk megbeszélni a gyerekek dolgát magával, ha nem raboljuk az idejét.
– Khüm – khüm, köhécselt egy kicsit a férfi, majd oldalra és nem a szemükbe nézve a következőt mondta.
– Sajnálom, de ma nem érek rá! – készülnöm kell az év végi zárásra, kérem, jöjjenek majd vissza a szünidőben és megbeszéljük a dolgot. – Gondolom a kis legénnyel van a baj? – böffentette oda, és olyan kifejezés jelent meg az arcán, mint ha egy szaros gatyából kellett volna megennie a vajas kiflijét.
Tudta nagyon jól, hogy miért állnak előtte ezek a szegény emberek, azt is tudta mi a forrása a bajnak, csupán azért volt kellemetlen helyzetben, mert még nem beszélt a Gyuri szüleivel. Ő most adósa a Gyuri szüleinek, nem törhet ajtóstól a házba. Különben is, már olyan jól összejöttek a Gyuri apjával. Éppen most kapott ígéretet tőle, majd elintézi a járási pártbizottságon, hogy megkapja a kérvényezett 2 db TV készüléket az iskolának, amiből az egyiket majd ő használhatja otthon. Nem! – most nem beszélhet ezekkel az emberekkel – el kell, hogy küldje őket.
– Sajnos most nincs több időm, mennem kell! – sok a dolgom- vakkantotta oda, s közben a kisfiú keze felé nyúlt, hogy bevezesse az épületbe, de Öcsi elrántotta a kezét.
– Na! – nem akarsz bejönni? – mindjárt kezdődik az óra – mormogta egyre ingerültebben. …Kis csend után megszólalt az apa.
– Ő már nem megy be az órára – sem erre, sem a másodikra – sőt egyikre sem! Kérem a többi gyereket is engedje el, haza viszem őket. – Ilyen iskolába, ahol egy 12 éves gyerek élete csak rettegésből áll, nem engedhetem be többé a gyerekeimet! – Sajnálom, hogy nem volt ránk ideje, a déli busszal ezért beutazok a járásra és bejelentem a gyerekek kivételét az iskolából. – Ide többé a lábukat sem tehetik be! – Viszontlátásra „uram”, nyomta meg az utolsó szót az apa, és elindult az épület felé. A bejárat előtt várakozó gyerekeit maga elé terelte és indultak hazafelé.
Miután a hápogó, majd a fenyegetődző igazgató elrohant, kijött Erzsike néni és odalépett Öcsihez.
– Kisfiam nagyon sajnálom és szégyellem magam azért, ami történt. -Te tudod, hogy én nagyon szeretlek téged és éppen ezért nem is kérem , hogy maradj, csak szeretném, ha nem hagynál itt mindenkit haraggal. – Tudod! – voltak itt olyanok, akik szerettek téged, s voltak olyanok is, akik felnéztek rád! – az eszedért, és a jó szívedért. – Igen! – voltak ilyenek, csak nem merték ők sem felvállalni magukat és véleményüket – éppen úgy, mint ahogy én sem – jegyezte meg szinte csak önmagának, a tanítónő. Eleredtek Erzsike néni könnyei, s patakokban folytak le a mindig barátságos, szelíd arcán. Kérlek – soha ne változz meg kisfiam!- légy ilyen, amilyen most vagy, s meglátod, az élet majd mindenért kárpótol. – Ne haragudjanak rám! -mondta a szülőknek könnyes szemekkel és lehajtott fejjel, aztán mint akinek ólomcipők vannak öreg lábain, vontatottan elindult, az iskolaépület felé. Pár méter után visszafordult, és azt kérdezte Öcsitől,
– Akkor ma már nem is kíséred el Andreát – nem mutatod be neki a falunkat?
– Neem tudooom, hogy merem-e, merenget Öcsi.
– Talán tudsz valamit – amit mi nem?
– Neeem, seeemit – mekeget a gyerek, majd határozottan azt mondta.
– Na jól van! – akkor megyek Andreához és Georgu-hoz.
Öcsi a laktanyánál vált el a többiektől, és bement az óvoda udvarra, most meglehetősen bátran, mert az udvaron már mindenki ott volt. Andrea kipihenten, mosolyogva várta már, és kérdőn nézett rá.
– Jézusom, mi van veled? – Olyan vagy, mint aki egy hete nem aludt!
– Hát igen!- mondta halkan Öcsi – valahogy, így van.
– Hol van Georgu?
– Ő, nem jön velünk ma délelőtt!- azt mondta, hogy inkább pihen még egy kicsit, aztán majd ebéd után csatlakozik hozzánk.
– Ok!
– Mehetünk is?
– Igen!- ha nem haragszol előbb a templomot nézzük meg. – Ott éppen most van a mise, aztán ha annak vége lesz, akkor belülről is meg tudjuk nézni. – Máskor nem igazán, mert mindig zárva van a bejárat egy ráccsal. – Tudod! – sok errefelé, a rossz ember. Elindultak a templomdomb felé, útközben beszélgettek erről-arról. Mielőtt a lépcsősorhoz értek, egy biciklis vágtatott el mellettük, és a rajta ülő gyerek vígan kurjantott egyet,
– Szerelmes pár! – mindig együtt jár –énekelte, majd elhaladtjában még visszakiáltott. – Mi van Fityók- tán szerelmes vagy?
– Ki az a Fityók – és miért mondják ezt így- ilyen gúnyosan neked? – Tegnap is hallottam – s ma reggel szintén – az óvoda udvarán. – Ott volt 3 srác, beszélgettek egymás közt és amikor ezt a nevet kimondták, mindig felröhögtek. – Úgy láttam, hogy nem valami rendes srácok!
– Khm – köhintett egyet – hát igen – vigyázni kell velük!- mert eléggé szemtelenek. De most nincsenek itt, mert benn vannak órán, az iskolában. Ma délelőtt biztos nem zavarnak vizet.
– Hogy ki az a Fityók?- ezt kérdezted. – Meséljek róla neked? – Úgy kb. 10 perc van még hátra a miséből, addig el tudom mesélni ha érdekel.
– Persze, hogy érdekel! – mondta végtelen szelídséggel és kedvességgel, a gyönyörű lány.
– Nos az úgy volt, hogy színházi előadásra készültünk az iskolával és Erzsike néni, Móra Ferenc: Fityók című írását dolgozta fel színpadra, amelynek én voltam a címszereplője. – Sikeres előadás volt, nagy tapsot kaptunk érte, de sajnos a név rajtam maradt és hát azóta is, ezzel csúfolnak.
– Elmeséled a történetet?- kérdezte felvillanyozódva Andrea, aki maga is ismert sok Móra Ferenc írást, de mivel ezt nem, így nagyon kíváncsi lett rá. Öcsi leült egy jó meleg kőlapra, s kis gondolkodás után, belefogott Fityók történetébe.
