„
Tisztelt Igazgató Elvtárs!
Hivatkozva korábbi telefonon beszélgetésünkre, illetve az osztályomhoz beérkezett rendőrségi jelentésre, valamint az ön által vezetett iskola egyik tanulójának, nevezetesen Szalai József, 6 osztályos tanuló édesapjának az osztályomhoz címzett panaszára, továbbá az ezt követő vizsgálat eredményére, az alábbiak közlöm önnel.
Tekintettel arra, hogy a fenti panasz és a jelentésre alapozott előzetes vizsgálat szerint, felmerül a gyanú, miszerint Önt nagyfokú felelősség terheli a kérdésben, ezért a vonatkozó szabályok értelmében Igazgatói kinevezését, a mai nappal visszavonom, nevelői státuszát a vizsgálat teljes befejezéséig felfüggesztem. Elrendelem ugyanakkor, hogy határozatom kézhezvétele után, haladéktalanul keresse fel osztályomat….
A férfi, miután a lényeget újból értelmezte, maga elé suttogva ezt mondta.
– Nem engedhetem meg magamnak ezt a blamát,- fel kell hívnom Klárát! ,s máris tárcsázta a számot. A telefon jóformán ki sem csengett, máris felvette valaki a túloldalon. Finca, egy kis várt, majd rekedt hangján beleszólt a kagylóba.
– Finca vagyok!
– Én vagyok az, – jaj mit képzelsz, minek telefonálsz most ide, – még szerencse, hogy nincs itthon a Gyuri.
– Nem érdekel, hogy hol van a drágalátos férjed, de jó lesz, ha tudatosítod benne, hogy amennyiben én elbukok, akkor ti is elbuktok mindketten, sziszegte vészjóslóan az igazgató.
– Mi bajod van Anti?- kérdezte megdöbbenve az asszony.
– Mi bajom van? – ordította a telefonba a férfi – az a bajom, hogy a mai napon azonnali hatállyal felfüggesztettek, a drága kicsi fiacskátok miatt!
– Szent Isten! – mi jön még?- nyögte a nő.
– Hogy mi jön? – azt nem tudom, de azt hiszem jobb lesz, ha a férjed összeszedi a kapcsolatait. Intézkednie kell azonnal, mert kirúgnak mint macskát szarni, háborgott a férfi.
– Azt már szarhatjuk! – az előbb telefonált haza, a megyétől már leszóltak neki, hogy nem tudnak semmit sem tenni a gyerek érdekében, mert ez már nem megyei ügy!
– Miért, milyen ügy, ha szabad kérdeznem?- dörrent Finca.
– Nemzetközi drágám! – nemzetközi, – mert a Román külügyminisztérium teljes vizsgálatot követel és jegyzékben kér magyarázatot.
– Mit köze ehhez a Románoknak?
– A kislány, Anti! – a kislány Román volt – te nem is tudtad?
– Tényleg!- szent ég, mi lesz ebből? Nekem végem van, ez biztos! – én, ebben a büdös életben nem leszek már többé igazgató, s jó, ha nem küldenek el majd bányásznak!
– Klárikám, azt hiszem itt az ideje, hogy szembenézzünk azzal, eljött a számadás ideje.
– Ha ezek a gyerekek bevallanak mindent, – és nincs kétségem efelől,- akkor most megfizetünk mindenért. Soha nem hittem volna, hogy ez a Szalai képes lesz erre! Meg merte tenni, és feljelentett. De hát az isten szerelmére, miért engem – miért engem ver a sors? Nem kellett volna engednem a férjed és a te zsarolásaitoknak, akkor most nem tartanék, itt.
– Azt, gondold, te szerencsétlen? – hiszen az én támogatásommal lettél itt igazgató! – nélkülem még mindig csak egy falusi tanító lennél, te nyomorult. A fizetésemelés, a lakásod berendezése, a sok pénz, amit tőlem kértél „kölcsönbe” – és itt újra megemelte a hangját a nő- azt hiszed ez mind csak ajándék volt?
– Kérlek, ne telefonon beszéljük ezt meg! – találkozzunk, és majd akkor.
– Na még csak az hiányozna, hogy ezek után is együtt lássanak veled, még mit nem! – Anti, ha a gyereknek baja lesz ebből az ügyből, azért csak is te leszel, a felelős, hárította el a felelősséget magáról a férfira, a nő.
Hihetetlennek érezte a helyzetet Finca, s bambán nézte a kagylót, amikor az egyszer csak elkezdett sípolni.
– Letette!- mondta hangosan. Hogy micsoda emberek vannak? – méltatlankodott, de tudta azt is, hogy van igazsága a nőnek, és mindenki másnak is, aki majd őrá veti a követ, hiszen neki nem lett volna szabad idáig engedni a dolgokat. Egyáltalán nem lett volna szabad eltűrnie semmilyen engedetlenséget, akkor nem lenne most ez a megalázó és tragikus helyzet.
Jól tudta, hogy óriásit hibázott. Tudta, hogy amit tett, illetve amit nem tett meg, az örökre megbélyegzetté teszi őt, a nevelő társadalom szemében. Tudta és érezte azt is, hogy az „érdek” politikai nézetei miatt, eddig senki nem szólta meg -mert hát valahogy érvényesülni kellett, ez egy ilyen időszak volt – na de most, és ilyen áron? Legszívesebben leköpte volna önmagát. De csak ült és bámult maga elé.
Emlékezett arra a napra, amikor ez a kisgyerek odakerült az iskolába. Ő, ugyan egy problémás, valószínűleg születési rendellenességből adódó, lelki sérült gyerekkel ismerkedett meg,- s ez elsőre látszott is a szakember szemével – mégis, valahogy többet látott benne, mint osztálytársaiban.
Ez a gyerek, amikor felszabadult, – elfeledkezett – gátlásai alól, úgy és olyan hangon énekelt, hogy beleborzongott tőle a világ. Ennek a gyereknek volt valami a tekintetében, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Sokszor volt olyan érzése az énekórákon, hogy egy született őstehetség áll előtte, egy csiszolatlan gyémánt. Volt, amikor késztetést érzett arra, hogy kicsomagolja ezt a tehetséget- lett is volna rá módja – de aztán valahogy mindig elmaradt,többet jelentett számára a saját ambícióinak a megvalósítása. Tudta már korábban is, hogy neki nem megy ez az élethivatás, nem érzete át ennek a pályának a lényegét. Nem volt pedagógus.
– Egy szakmai csődtömeg, és egy harácsoló, kapzsi ember vagyok, mondta ki hangosan. A tekintete!- az volt furcsa – átlátott rajtam az a kölyök, már akkor is! Nemcsak érezte, hanem tudta is, hogy nem vagyok hozzá lojális. Talán ezért, talán más miatt, de később már utáltam is ezt a nyomorult gyereket! Fújj! – hánynom kell magamtól. Érdekes a testvérei nem ilyenek, azok, olyan igazi kis vadócok. Na és az apja! Hát, azzal az emberrel nem szeretnék most találkozni, gondolta borzongva. Igazi kemény és becsületes munkásember, akit persze a mostani rendszer szarba sem vesz. Szegény, mint a templom egere, – nem tudom mire az a fene nagy, proletár büszkesége? De azt azért nem gondoltam volna,- mondogatta mániákusan, magában – hogy egy ilyen „hengerésznek” fognak hinni, nem pedig nekem, aki lojális voltam velük mindvégig. Most azonnal telefonálok a megyére -határozta el – és holnap reggel odautazok, majd megmutatom én nekik, hogy ki vagyok én!
Felkapta a telefont, sietősen tárcsázott, majd pár pillanat múlva egy kellemes női hang szólt bele a készülékbe.
– Tessék!
– Menyhárt elvtárssal szeretnék beszélni, Finca Antal vagyok.
– Egy pillanat!
…Hosszú csend, majd beszéd foszlányok szűrődtek át az éteren. Finca, szinte belenyomta fülét a kagylóba, mintha úgy többet tudott volna kivenni a háttérben zajló susmusból. De semmit nem hallott, kivéve hirtelen egy cipő kopogását, amely aztán egyre közelebbről hallatszott. Egy férfihang szólt a kagylóba.
– Menyhárt vagyok!
Finca, ép üdvözölni akarta az osztályvezetőt, amikor az, jól ismert katakoló fejhangján letorkolta.
– Nézd Finca elvtárs!- mint azt már megírtam neked, fel vagy függesztve! Sem mint igazgató, és mostantól már, mint nevelő sem, dolgozhatsz az iskolában. Meg kell várnunk a rendőrségi vizsgálat végét, csak akkor tárgyalhatunk rólad. Javaslom neked, hogy add be mielőbb az áthelyezési kérelmed, azzal talán elkerülhetsz egy nagyobb bajt. Bár azt hiszem, itt a környéken nem igen fogsz munkát találni. – jobb lenne, ha elhagynád ezt a pályát! Most ha megbocsátasz, – sok a dolgom!
Súlyos csend ülte meg a rendőrségi irodát, miután a tizedes, – Kovács kérésének eleget téve – kiment onnan. A nyitott ablakon át, összekeveredve ömlött be a forró nyár fojtogató lehelete, és a város monoton zaja.
Gyuri azon tűnődött, hogy milyen érdekes, eddig soha nem figyelte meg, milyen is egy város zaja. Most képes volt rá, hogy elemezze a zaj összetételét, de hirtelen visszazökkent a valós probléma irányába.
Nem mert, – vagy csak nem akart megfordulni – maga sem tudta, de tény azonban, hogy apjának hátat fordítva köszönt.
– Szia, apa!
– Szia! -jött, a kurta válasz.
Gyuri figyelmét nem kerülte el apja szomorú hangja, valamint a számára szokatlan magatartása sem. Valami olyat sejtett, amit nem tudott ugyan megfogalmazni, ennek ellenére rossz érzés kerítette hatalmába.
– Fordulj ide, s nézz a szemembe!
Lassan, nagyon lassan fordult hátra a gyerek, de közben tudta, hogy nem mer majd az apja szemébe nézni. Képtelen volt rá, ezért a fejét és a tekintetét továbbra is a földre szegezte.
– Nézz a szemembe Gyuri! – és válaszolj egyetlen kérdésemre, mondta teljes nyugalommal az apa.
– Nincs hozzá erőm – apa. Mondta a gyerek, már – már pityeregve.
– De legyen hozzá erőd azt javaslom, a kutya szentségit neki, sziszegte fenyegetően Kovács. Akkor bezzeg volt erőd, amikor a haverjaiddal egy 12-éves gyereket a földre terítettetek, s meggyaláztatok, akkor volt ugye? – emelte fel ismét a hangját az apa.
– Apa!- én nem bántottam Öcsit, egy újjal sem nyúltam hozzá, soha.
– Nem hiszek neked – ne hazudj, mert kiverem belőled még a szart is!- tajtékzott most már Kovács.
– Nem hazudok apa, nem bántottam sem a lányt, sem Öcsit. A Feri és a Gyuri voltak azok ,akik bántották őket. Sajnálom, hogy ott voltam ugyan, de nem tettem semmit ellenük.. Sajnálom!- hogy szégyent hoztam rád és anyára.
– Sajnálod?- sokra megyek vele, te marha! Az állásomba fog ez a kis kalandod nekem kerülni.
– Nagyon szégyellem az egészet, nem kellett volna ezekkel barátkoznom, de nem volt más. Mindenki utált engem, a jómódom miatt, meg miattad, apa!
– Micsoda, hogy én miattam utáltak téged? – te taknyos!- és miután hirtelen felugrott, azonnal lekent egy hatalmas pofont a gyereknek. Még hogy én miattam, te szerencsétlen!
– Igen, te miattad! – mondta az arcát tapogató gyerek, most már egy kissé, bátrabban. Utálnak téged a faluban, mert te vagy az „Isten”! – mindenki így nevez, a hátad mögött,…még anya is.
Kovács újabb pofonra lendítette a kezét, de közben meggondolta magát – mintha egy láthatatlan kéz visszatartotta volna a lendületét. Hirtelen leült egy székre, és magába roskadt.
– Anyád, – ezt mondja rám, a hátam mögött? – hogy nem sül ki a szeme, szégyenében? – Nélkülem még mindig csak egy csóró senki lenne, de ez már mit sem számít őnagyságának. Most majd megtanulja a nagyságos, hogy élnek azok? – akiknek keményen kell megdolgozni a pénzért. Aztán majd meglátjuk, mire jut azzal az okos tojás Antival?
– Apa!- anya sokat sírdogált otthon amiatt, hogy sokszor nem jöttél haza éjjelre sem. Sőt eleinte én is sírtam, de később már nem vártalak haza, nem volt értelme. Kerestem magamnak olyanokat, akik meg tudtak védeni a „kölkökkel” szemben! Olyanokat kerestem, akikben lehetett bízni, akiknek el lehetett mondani a bajomat.
– Ezekben bíztál meg fiam?- ezekben? – kérdezte keserűen a férfi. Miért nem bíztál meg bennem?
– Benned, apa?- 10 nappal ezelőtt volt a születésnapom! Eszedbe jutottam? – kérlek, válaszolj! Hányszor ültél le velem, leckét tanulni? Hányszor kérdezted meg tőlem, hogy kisfiam, hová menjünk el kirándulni, vagy sétálni, vagy éppen horgászni? Hányszor, apa?
– Amit te és a barátaid elkövettek, azt nem lehet ezzel,- ilyenekkel leplezni! Ez aljasság, sátáni dolog. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyenekkel vedd magad körbe! Ez a Feri gyerek, ezek szerint buzi? – vagy mi a fenét akart csinálni azzal a nyomorult gyerekkel – he?
– Nem tudom, apa!- teljesen ki volt magából vetkőzve. Pedig ő nem is volt részeg, mint a Laci. Félek, hogy ezek mindent rám akarnak kenni!
– Biztos lehetsz benne fiam, mert azt hiszik, hogy majd én elintézem a dolgot és kész!De most nem ez fog történni! Vállalnod kell a felelősséget azért, amit elkövettél. Megígérem, abban segíteni fogok, hogy csak azért bűnhődj meg, amit el is követtél. De azért viszont muszáj lesz bűnhődnöd!
– Börtönbe fognak zárni?- mondta hangjában félelemmel tele, Gyuri.
– Egyenlőre nem! De bűnpártolás miatt, mindenképpen súlyos büntetést fogsz kapni. Most beismerő vallomást fogsz tenni, amit jegyzőkönyvbe vesznek, aztán haza megyünk.
– Ki fognak engedni, azt gondolod?
– Nem gondolom, tudom! Én a mai napon lemondok, kérni fogom, hogy azonnali hatállyal mentsenek fel. Aztán készülünk a tárgyalásra, én foglak védeni, ezt az ügyvédet pedig elzavarjuk a fenébe, – kopasszon meg másokat, mondta keserűen.
– Lemondasz- miért?
– Azért fiam, mert vállalnom kell, a felelősséget miattad. A pártot nem keverhetem bele ilyenbe. Sokat profitáltam belőle, sokat kaptam onnan, egyszerűen nem hozhatom őket ilyen kellemetlen helyzetbe. Itt és most, ennek vége! Egyébként sem állnának ki mellettem, túlságosan nagy a kockázat. Az a kislány román állampolgár volt, így már nemzetközi vizsgálat szükséges az ügy lezárásához.
– Én is szeretném vállalni a felelősséget magam miatt, határozta el a gyerek.
– Vállalnod is kell!
– Mit kaphatok ezért?
– Mivel még nem töltötted be a 18-at, így valószínűleg Javító Nevelő Intézetbe fogsz kerülni.
– Mennyi időre?
– Pár hónapra, mert ha betöltöd a 18-at, akkor a hátralékot börtönbe kell letöltened!De a teljes és az őszinte beismerés, valamint a megbánás, mindenképpen enyhítő körülménynek számít!
– Istenem!- mit fog ehhez szólni, anya? Na és a falu?
– Ha anyádat annyira érdekelné a sorsod, akkor most itt lenne. Nos, mielőtt szólnék a tizedesnek, szeretnék még egyet kérdezni tőled, fiam! Hajlandó vagy bejönni velem a kórházba, a kisfiúhoz? Hajhalandó vagy bocsánatot kérni tőle?
– Igen mindenképpen, bár nem tudom képes leszek e rá, hogy Öcsi szemébe nézzek?
Tizedes elvtárs!- kérem, szóljon a kihallgató tisztnek- a fiam, vallomást szeretne tenni.
– Ja és még valami! – kérem, szóljon Lajtai Béla elvtársnak is, hogy szeretnék beszélni vele.
– Igen Kovács elvtárs! De van itt idekinn valaki, aki viszont be szeretne jönni önökhöz!
– Ki lenne az?- kérdezték majdnem egyszerre.
– Kovács Györgyné!- az ön felesége és a gyanúsított édesanyja.
– Természetesen, hadd jöjjön be!- szólalt meg síri hangon, Kovács.
Szélesebbre tárult az ajtó és a kisírt szemű asszony egyenesen a fiú, és a férje mellé lépett, majd könnyeivel küszködve – s mindkettőjüket magához ölelve- hangosan sírni kezdett.
Az apa és a fiú keze az anya vállán találkoztak össze, ahol némi bizonytalanság után, szorosan összekulcsolódtak.
Az utcára kiszűrődő zaj jellegzetes kocsmazaj volt. Olyan, amelyből egy szót sem lehet érteni. Van benne hangoskodó, nevető, vitatkozó, egyszóval vegyes hangzavar. A körzeti rendőr először a kocsma oldalablakán kukkantott be, hogy felmérje a benti helyzetet. Nem mintha félt volna bárkitől is, de jobb az óvatosság. -gondolta magában. Iszonyatos füstfelhő közepette dugig volt a falusi vendéglátó, ami ilyenkor hó végén és hó elején érthető volt. Ilyenkor volt általában a fizetés, és a postás is tegnap hordta ki a nyugdíjat. Az emberek,- köztük zömmel férfiak- ekkor szokták bújukat, bánatukat italba fojtani. A vendégsereg összetétele is vegyes volt. Voltak módosabb emberek, – a falu elitje – ők külön asztaloknál ültek, míg a szegényebb vendégek álldogáltak, vagy a falnak támaszkodva szorongatták löttyedt söreiket. Aztán voltak a cigány származású emberek, akik senkihez nem tartozva külön kasztot alkottak. Mindenki beszélt valakivel, valamiről, így a rendőr semmit nem értett belőle, de igazán nem is érdekelte, miről folyik a diszkurzus. Keresett valakit, akit meg is látott egy nagy fekete vaskályha mellett. Kálmán, – a „részeges Kálmán”- a falnak támaszkodott és csendesen – senkivel nem beszélgetve- kortyolgatta a bizonytalan színezetű italát. Láthatóan még nem volt csont részeg, de az egyértelműen látszott rajta, hogy már nem az első pohárnál tart.
Mikor kinyitotta az ajtót, fojtogató füst, tömény alkoholszag csapta meg az orrát. Hirtelen csend lett, amikor belépett a helyiségbe. Mindenki azonnal látta, hogy szolgálatban van, mert egyenruhában, fegyverrel az oldalán nem szokott kocsmázni a körzetes. Mielőtt azonban tovább lépett volna az ajtóból, elnézett jobbra, majd balra is, mintegy leltárt készítve magában, a bent lévőkről. Az már az első pillanatban világossá vált számára, hogy rosszkor jött, mert ugyan a Balog Kálmán,- akit keresett, megtalálta itt van,- de itt van az a nagy marha Kiss Feri is, aki a legtöbb baj forrása volt a faluban. Miután jelentőségteljesen körbehordozta a tekintetét, elindult a tőle alig 4-5 méterre támaszkodó Balog felé. Eléje lépett, s az oldaltáskájából egy idézést vett elő, majd – a kocsmában szokatlan csend közepette – így szólt Baloghoz.
– Jó estét! Egy hivatalos értesítést, akarom mondani, egy idézést kell átadnom a Járási Rendőr Kapitányság utasítása értelmében.
– Jó estét fiam! – Csak nem bolondútá meg, hogy ilyen fenemód hivatalos letté egyszerre? Gyere inkább, oszt ígyá valamit baszd meg! Ne azzal a szar pappírral foglakozz öcsém!
Általános röhögés vette kezdetét és a rendőr tudta, ha most nem lép erélyesebben, akkor a kevéske tekintélye itt csődöt mond.
– Ne szórakozzon Balog! Kérem, hallgassa meg az idézés tartalmát és vegye azt át!
– Jó van má baszd meg, ne szórakozzá má velem! Mond, mi van abban a szaros pappírban? Úgyis tudom mi áll benne, de azért csak mongyad fiam!
– Tehát! – Idézés Balog Kálmán részére: holnap délelőtt 10 órára kell megjelennie a kapitányságon, Lajtai Béla őrnagy elvtársnál.
– Tudod, ki menne be oda Kálmán! – mondta egy öblös hang az asztalok felől. Én le se szarnám ezt a kis takonypóc rendőrt, meg a többit se ott bennt a városban. Azt hiszik, hogy most ők az urak, oszt azt csinálnak amit akarnak! He?- te taknyos!
– Kérem Kiss úr fogja vissza magát, nem osztottam oda lapot! Hivatalos intézkedés folyik ne zavarja a hatóságot!
– Hivatalos intézkedés! Be ne szarjak. Meg, Kiss úr! Bezzeg, amikor nem hivatalosan keféled a lányomat a fészer mögött az „én tudtom nékű”, akkor nem vagy hivatalos!
– Ez nem tartozik ide, s főleg a kocsmára nem!- mondta felpaprikázva a rendőr.
– Már hogy az istenbe ne tartozna ide komám?- elvégre az én fiam is le van tartóztatva, vagy nem?- bődülte el magát Kiss. Le van tartóztatva, mert te nem végezted a dolgod, te kutya!
– Na-na, kérem!-A hatóság inzultálása büntetendő cselekmény! Feljelentést teszek maga ellen Kiss Ferenc!
