„Valamikor a kádármesterek közül valaki borkötésre hívattatik, mindenik az első hívásra tartozik a boros emberhez elmenni. Ha az elmenetelében halasztás leszen, s azonközben a bor el talál menni, tartozik a kádár a borbeli kárt … megtéríteni. Ha a bor a kádármester menetele közben folyik el, a kár a borgazdáé. A borkötéstől a kádárcéhben egyetlen mester sem mentes.”
…Debreceni Bodnárcéh rendtartása (19. század) [arcanum.com]
Előszó
Gyerekkorom óta lenyűgöznek a régi mesterségek, különösen azok, amelyek a mindennapi élethez, a közösségek hagyományaihoz kötődnek. A kádár mesterség – a hordók, kádak, dézsák készítésének tudománya – számomra nem csupán egy szakma, hanem egy letűnő világ szimbóluma is. Miközben a fazekasság, a fafaragás vagy a szövés sokszor kézműves művészetté tudott nemesedni, a kádárok munkája inkább a praktikum, a hasznosság és a borászat szolgálatában maradt. Vajon miért alakult így? Miért nem vált a hordókészítés a kézműves művészetek rangos ágává, miközben a mesterség minden mozzanata nagyfokú szakértelmet, türelmet és kézügyességet kíván? Írásomban nemcsak a kádár mesterség múltjára, jelenére és jövőjére szeretnék rámutatni, hanem arra is, hogy a hagyományos kézművesség és a művészet határai miért húzódtak meg éppen itt?
Miért nem vált a kádár mesterség kézműves művészetté?
A kádár mesterség mindig is szorosan kötődött a borászat, sörfőzés, pálinkafőzés gyakorlati igényeihez. A hordók, kádak, dézsák elsődleges célja a tárolás, szállítás és érlelés volt, így a funkcionalitás, a tartósság és a pontos méretezés volt a legfontosabb az elsődleges szempont. Bár a kádárok munkája igen nagy szakmai tudást és kézügyességet igényelt, a termékek díszítése, egyedisége valamiért a háttérbe szorult a használhatósággal szemben. Mivel a hordók elsősorban és végül is főként funkcionális céllal készültek, a díszítés nem volt általános, de előfordult, főleg a nagyobb, reprezentatív darabokon. A városi bodnárok például a hordófeneket faragással is díszítették, életképeket, monogramokat véstek bele, főleg a 18–19. században. Ez a díszítés inkább a mesterség presztízsét, a megrendelő gazdagságát vagy a hordó különleges rendeltetését jelezte. Kérdés, hogy maga a kádármester volt-e a faragó művész, vagy ez , -mai divatos szóhasználattal élve- „kiszervezésre” került?
Művészetté válás: Bár a hordókészítés alapvetően kézműves mesterség, bizonyos elemei művészi szintre emelkedtek. A kádárok szerszámaikat gyakran maguk faragták és véséssel díszítették, ami már a népi iparművészet kategóriájába sorolható. Ma is vannak olyan kádármesterek, akik népi iparművészként, okleveles kézművesként dolgoznak, és a hordókészítésben ötvözik a tradíciókat a modern technológiával, így a hordók nemcsak használati tárgyak, hanem művészi értéket is képviselhetnek. [dezsa-kft.hu], [haon.hu]
Helyi hagyományok: Egyes borvidékeken, például Tokaj-Hegyalján, a hordókészítésnek külön hagyománya van, és a helyi kádárok munkája nagy megbecsülésnek örvend. A hordók formája, mérete, sőt néha díszítése is a helyi tradíciókat tükrözi, ami szintén a művésziesség felé mutat. [monoripincefalu.eu], [tokajimuzeum.hu]
A fentiek tükrében kijelenthető, hogy hordók díszítése tehát nem volt általános, de bizonyos korszakokban és helyeken megjelent, főleg faragás, vésés formájában. Ez a mesterség néhol művészetté vált, különösen, amikor a kádárok saját szerszámaikat is díszítették, vagy amikor a hordók készítése népi iparművészeti rangot kapott. Ma már inkább a minőségi, kézműves hordók készítése jelent művészi értéket, és a tradíciók továbbélése is fontos szerepet kap.
Más kézműves szakmák – például a fazekasság vagy a fafaragás – esetében a tárgyak díszítése, egyedi formavilága, esztétikai értéke is hangsúlyosabbá vált, így ezek könnyebben váltak a népművészet, majd a kézműves művészet részévé. A kádármesterség termékei viszont – néhány ritka kivételtől eltekintve – a mindennapi élet „láthatatlan” segítői maradtak, amelyek értékét elsősorban a minőség, a tartósság és a bor ízére gyakorolt hatás adta, nem pedig a művészi megjelenés.
A kádár mesterség múltja
A kádár mesterség az egyik legrégebbi kézműves szakma, amely a hordók, kádak, dézsák, faedények (vödör, puttony, köpülő stb.) készítésére szakosodott. A középkorban és a kora újkorban a bortermelő vidékeken (pl. Tokaj-Hegyalja, Balaton-felvidék, Eger) a kádárok nélkülözhetetlenek voltak, hiszen a bor tárolása, szállítása kizárólag fahordókban történt. A mesterség apáról fiúra szállt, a szerszámokat is gyakran maguk készítették a mesterek. A hordókészítéshez leginkább tölgyfát használtak, de előfordult eper-, akác- vagy gesztenyefa is. A kádárok munkája nemcsak a hordókészítésre, hanem a bor kezelésére is kiterjedt, sőt, a szőlőműveléshez szükséges faeszközöket is gyakran ők készítették. [arcanum.com]
A Magyar Néprajz című, 8 kötetes sorozatban a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi kutató csoportjában Dankó Imre, Domonkos László, Gáborján Alice, Juhász Antal, †Kresz Mária, K. Csilléry Klára, Paládi-Kovács Attila, Selmeczi-Kovács Attila, Szolnoky Lajos, Timaffy László szerzők munkájában, a III. Kézművesség kötetben a következőket lehet olvasni
A 16-17. században borkötőnek, hordókötőnek hívták őket, mivel a hordókat hajlékony mogyoró-, nyír- vagy fűzfavesszőből való faabroncsokkal „kötötték össze”. Akkoriban évente kétszer kellett a faabroncsokat berkének nevezett kötővesszővel újrakötni. Munkájuk fontosságáról, halaszthatatlan voltáról a debreceni bodnárcéh rendtartása így tanúskodik: „Valamikor a kádármesterek közül valaki borkötésre hívattatik, mindenik az első hívásra tartozik a boros emberhez elmenni. Ha az elmenetelében halasztás leszen, s azonközben a bor el talál menni, tartozik a kádár a borbeli kárt … megtéríteni. Ha a bor a kádármester menetele közben folyik el, a kár a borgazdáé. A borkötéstől a kádárcéhben egyetlen mester sem mentes” (Takáts 1961: 75). Faabroncsos hordókat – az erős, tartós vasabroncs elterjedése mellett – a 19. században is használtak. 1815-ben egy módos szegedi vendéglős pincéjében 27 darab vasabroncsos és 12 faabroncsos hordót vettek leltárba. A század végén a Nógrád megyei specialisták évente 2-3 ezer méter faabroncsot készítettek, ami Budapesten kelt el (Kovács Gy. 1898).
A székelyvarsági kádárok még az 1930-as években is mogyoróvesszővel pántolták meg faedényeiket. A mesterség különösen a nagy múltú borvidékeink – a zempléni Hegyalja, Gyöngyös és Eger vidéke, a Balaton-felvidék stb. – városaiban és azokon a településeken vált jelentőssé, ahol sörfőzdék létesültek. A híres magyar borokat a 16–17. században külön-külön hordófajtákban tárolták és szállították, a tokaji aszút például antalfában, más néven antalhordóban, a másfajta tokaji bort gönci fában vitték a kereskedők külföldre (Takáts 1961: 76–77). Régen a kádárok – uradalmak, kolostorok, borkereskedők szolgálatában – borkezeléssel is foglalkoztak. A századforduló táján előfordult, hogy a nagyobb szőlővel rendelkező mezővárosi gazdák boruk kezelését kádármesterre bízták.
A Kárpát-medence erdős hegyvidékein a 19. század végén és századunk első évtizedeiben több helyütt – így az Árva megyei Alsó-Lipniczán, a Gömör megyei Tiszolczon és Erdélyben Udvarhelyszéken, Kászonban – számos specialista foglalkozott a kádársággal, akik portékáikat részben maguk, részben közvetítő kereskedők révén értékesítették. 456A 19. század végén a kádármesterek főleg megrendelésre dolgoztak, századunkban viszont mind többen eljártak vásározni, mivel a helyi rendelések, javítások nem látták el műhelyüket elegendő munkával. A dél-alföldi mesterek vásározókedve föltehetően azért is nőtt, mert az első világháború után megszűnt a bihari, erdélyi fafeldolgozó specialisták készítményeinek Alföldre áramlása. Legjobb jövedelmet az őszi vásárok hoztak, ám borvidéken már a szőlővirágzás után kiderült, milyen lesz a hordó iránti kereslet. A kádárok a jól kereső iparosok közé tartoztak, egészen a zománcos, üveg, majd a műanyag tárolóedények elterjedéséig.
A Duna-Tisza közi szőlőtermelő szakszövetkezetek körzetében a boroshordó-készítés és -javítás, másutt néhány speciális áru készítése ad munkát a mai mestereknek. A kádárok legalkalmasabb nyersanyaga a tölgyfa, ebből készültek a boros- és söröshodók – de anyaghiány esetén, kispénzű embereknek és vásárra készítettek eper-, néhol akác- és szelídgesztenyefa hordót is. Az eperfa puhább, könnyebb munkálatú, mint a tölgy, ezért a belőle készült hordó olcsóbb volt, de rövidebb élettartamú, mint a bevált tölgyfahordó. Dézsát, kádat fenyőfából, Miskolcon szilből, hársból, kőrisből is készítettek (Juhász 1965: 325; Fejes L. 1976: 117). Ahol a mesterség apáról fiúra szállt, számos kézbeli szerszám öröklődött, így kerülhettek az utóbbi évtizedekben múzeumokba 1820–1840-es évekből való eszközök. A régi mesterek sok szerszámot maguk faragtak és véséssel díszítettek is. Önállósuló fiatalok idős kádároktól és városi vaskereskedésekben is vásároltak fűrészeket, gyalukat, késeket.
A kádárok még az 1920–1930-as években is németül, gyakran torzultan elmagyarosodott kifejezéssel nevezték meg szerszámaikat, de sok német mesterműszónak használják a magyar megfelelőjét is. Például a ’fenékhúzó’ jelentésű Auszieher szót acigernek, a Hauselbank szót (vonó- vagy faragószék) házlipanknak említik. Készítményeik közül a hordókészítést ismertetjük, mivel az volt legjellegzetesebb és legmunkásabb portékájuk. Dongafának a kádár csak egyenes szálú, görcsmentes fát választott. A farönkön megjelölte, majd elfűrészelte a hordódongák hosszúságának megfelelő hasábokat, amelyeket szekercével hosszában előbb kétfelé, majd újból kettőbe, fertályokba, vagyis negyedekbe hasított. Ügyeltek arra, hogy a fa szálában, ún. tükörszála mentén hasadjon. Ezután faragóbárddal kinagyolták a dongát, majd a faragószéken vonókéssel és füles gyaluval megadták a végleges formáját.
A különböző méretű hordódongák kiszabásához mértékül módlák szolgáltak, melyeket a kádárok maguk készítettek. Ezután a dongafákat a szabadban kászliba (Orosháza), kalickába (Kecel, Mecseknádasd) vagy máglyába (Miskolc) rakták, hogy száradjanak. Legalább fél évig kellett a dongafának száradnia, de a nyersanyagbeszerzésben megelőzött mesterek mindig az érettebb, egy-két éve száradó fákat kezdték földolgozni. A miskolci kádárok úgy mondták, az idő viszontagságainak kitett dongafa megszelidül. Hordókészítés előtt a kádár módlával ellenőrizte és ha szükséges volt, késsel vagy gyaluval kiigazította a dongák formáját, majd a dongákat abroncsba állította. Az állítás úgy történt, hogy egy dongát a húzatóabroncshoz erősített, majd körben mellé állította a többi dongafát. Miután a dongák jól összeilleszkedtek, a húzatóabroncsot kalapáccsal vagy a trapéz alakú bodnársulyokkal lejjebb ütötte, és a dongák felső vége felől ráhúzott még egy abroncsot.
Most a hordót kitüzelte: az összeilleszkedő dongák között faforgácsból tüzet rakott, kívülről pedig vízzel locsolta a dongákat. A dongafa így rugalmassá vált (vö. a fahajó deszkáinak hajlításával), engedett az összehúzásnak, amíg valamennyi abroncsot rá nem szorították. Fejlettebb műhelyekben a hordók kitüzelésére ún. tüzelőkosarakat alkalmaztak. 457Ezután következett a csínvágás, székely kifejezéssel ontorázás, vagyis a hordófenék vájatának bevésése. Eszköze a három facsavarral állítható vésetű csínvágó vagy ontorázó. Majd a kádár cirkalommal (fakörzővel) megmérte a fenék kerületét, kiszabta, legyalulta a fenékdeszkákat. A fenékdarabokat régebben kéthegyű faszögekkel erősítették össze, és közéjük, az ún. fugokba napjainkban is egy-egy szál gyékényt, pintérkákát tesznek. A dongák közeinek tömítésére a vajasgyékény (Typha latifolia) puha, hosszú leveleit használják.
Ezután a hordóról leverik a húzatóabroncsokat, az oldalfugok közé is gyékényt helyeznek, majd a körülfűrészelt és a peremén elvékonyított hátsó feneket a csínbe illesztik. Visszateszik az abroncsokat, az első fenéken kifúrják a csaplyukat, a szájdongán a beöntőlyukat, majd helyére teszik az első feneket. Ezzel kész a hordó. Végül a húzatóabroncsokat rendszerint ledobják, gyaluval megcsinosítják a hordót, ráverik és összeszegecselik a végleges abroncsokat és hitelesítik. (192–199. kép.) Századokon át a hordómérőnek vagy akolómesternek nevezett mértékhitelesítők akófával mérték a hordókat. Mecseknádasdi adat szerint az 1 akós (1 magyar akó = 54,3 liter) hordó fenékátmérőjének 42 cm-nek, dongái hosszának 52 cm-nek kellett lennie. Uradalmakban a képzett kádármesterek keze alá hordófalhasító parasztspecialisták dolgoztak.
A többi faedény készítése a hordóéhoz hasonló, de valamivel egyszerűbb. A Csongrád megyei pintérek 1803. évi árszabásában a hordókon kívül a következő portékák szerepelnek: kád, bornak való „fertályos”, bortölcsér, búzamérő véka, uborkáshordó, kútveder, mosogatódézsa, facsöbör, „fördő kád”, vajas hordó, vízhordó puttony, fadézsa borsöprűnek, borhűtő fadézsa. A 19. század vége óta a szüreteléshez, borkezeléshez taposókádat, puttonyt, kármentőt (a hordó feltöltésére szolgáló, kiöblösödő tölcsért), általában a parasztháztartások számára káposztás-, túrós-, sózó- és mosódézsát, zsírosbödönt, vajköpülőt, favödröt, pásztorok és mezei munkások számára csobánt vagy csobolyót, egyes vidékeken mézpergető dézsát, halszállító hordót készítettek.
A kádár mesterség helyzete napjainkban
Ma már csak kevés kádár dolgozik, mivel a nagyüzemi borászatokban a bort főként fémtartályokban érlelik, és a háztartásokban is inkább műanyag vagy üveg edényeket használnak. A hagyományos fahordók iránti kereslet főleg a prémium borászatokban, kézműves sörfőzdékben, pálinkafőzdékben maradt fenn. A szakma kihalófélben van, utánpótlás alig akad, a fiatalok ritkán választják ezt a nehéz, fizikai munkát igénylő pályát. Ugyanakkor vannak még családi műhelyek, ahol a tradíciókat ötvözik a modern technológiával, és minőségi, kézműves termékeket állítanak elő. [dezsa-kft.hu]
A kádár mesterség jövője, kapcsolata a borászattal
A kádár mesterség jövője szorosan összefügg a borászat fejlődésével. Bár a tömeggyártás és a modern anyagok visszaszorították a fahordók használatát, a minőségi borászatokban továbbra is nagy becsben tartják a tölgyfahordókat, hiszen ezek jelentősen befolyásolják a bor ízvilágát. A prémium borok, különleges párlatok érleléséhez elengedhetetlen a jó minőségű hordó, így a kádárok tudása továbbra is értékes. A szakma fennmaradása azonban csak akkor biztosított, ha lesz utánpótlás, és a kézműves termékek iránti kereslet fennmarad vagy növekszik – például a gasztronómiai, turisztikai élményközpontokban, borfesztiválokon, kézműves vásárokon. A borászatban a hagyományos hordókészítés továbbra is presztízsértékű, főleg exportpiacokon (pl. Tokaji borok Oroszországban). agrofórum.hu
A kádár mesterség nemzetközi státusza
Nemzetközi szinten is hasonló a helyzet: a kádár mesterség mindenhol visszaszorult, de a nagy borvidékeken (Franciaország, Olaszország, Spanyolország) még mindig keresettek a kézműves hordók. A szakma presztízse magas, de a szakemberhiány globális probléma. A hagyományőrző rendezvényeken, borfesztiválokon, szakmai találkozókon (pl. Baranyában kádártalálkozó) igyekeznek életben tartani a tudást és a közösséget.
- Díszítés, egyediség, művészi megközelítés
- Kézi faragás, festés: A hordók, dézsák, kádak felületének díszítése (például népi motívumokkal, szimbólumokkal, egyedi mintákkal) már önmagában is művészi értéket adhat a tárgynak. Régen is előfordult, hogy a mesterek szerszámaikat vagy egy-egy különleges darabot véséssel, faragással díszítettek. dezsa-kft
- Festett hordók: Kortárs példák is vannak: művészek régi hordókat festenek meg, így azok kiállítási tárgyakká, műalkotásokká válnak. Ilyen volt például a Barrique Art projekt, ahol boroshordókat alakítottak át műtárgyakká, installációkká, sőt, kiállításokon is bemutatták őket. boraszportal
- Új funkciók, újra gondolt tárgyak
- Design-tárgyak, lakberendezés: Régi hordók dongáiból, fenekéből készülhetnek egyedi bútorok, órák, lámpák, borosüveg-tartók, dísztárgyak. Ezek már nemcsak használati, hanem dekorációs, művészi értékkel is bírnak. Egy magyar kézműves például faliórákat, borosüveg-tartókat készít régi hordók részeiből, gyakran festett, egyedi mintákkal.magyarmezogazdasag
- Installációk, szobrok: A hordó, mint forma, önmagában is inspiráló lehet képzőművészek számára. Kiállításokon, művészeti projektekben gyakran jelennek meg újraértelmezett hordók, akár szoborként, akár funkció nélküli műalkotásként.boraszportal
- Kézműves és művészeti együttműködések
- Közös projektek: Kádárok és képzőművészek együttműködése révén születhetnek olyan tárgyak, amelyek egyszerre hordozzák a hagyományos szakmai tudást és a kortárs művészet eszköztárát.
- Kiállítások, pályázatok: A kézműves mesterségek művészi szintre emelését segítik a tematikus kiállítások, pályázatok, ahol a mesterek és művészek bemutathatják közös alkotásaikat.nemzeti-szalon
- Modern technikák, új anyagok
- Innováció: A hagyományos fa mellett új anyagok, modern technológiák (lézervágás, égetés, kombinált anyaghasználat) is bevonhatók, amelyek új esztétikai lehetőségeket teremtenek.
- Kortárs design: A kádár mesterség hagyományos formavilága inspirációt adhat iparművészeknek, formatervezőknek is, akik újra gondolhatják a klasszikus tárgyakat.
Összefoglalva:
Szabó Árpád
Hegedüs István úgy tartja, hogy a kádár egy kicsit borász is, hiszen pontosan tudnia kell, hogy melyik szőlőfajta bora milyen hordóban „érzi jól” magát. A forma ez esetben ugyan nem számít, de a bortól függően lehet tölgy, szelídgesztenye, akác vagy akár eper is a hordó anyaga.
A http://www.magyarmezogazdasag.hu ( Magyar Mezőgazdaság Kft ) Bella Huba 2020.ban megjelent írásában Hegedűs István Zalaszentgróti kézműves kádár, aki – mint viccesen megjegyezte – feleségével együtt kapta a mesterséget, a következőképpen vall a szakmáról!
https://magyarmezogazdasag.hu/2020/05/09/kadar-kicsit-borasz/
Hegedűs István kádármesterről, hamarosan olvashatnak itt ebben a rovatban.