Miután az elképedt asszony, meglepetésében azonnal leült, Lajtai az igazgató felé fordulva és annak a szemébe nézve, a következőt mondta:
– Igazgató elvtárs kérem! – mondja el nekem, hogy Balog László, Kiss Ferenc, továbbá Kovács György, – itt megint a nő arcát nézte, – hol voltak ma iskola időben?
– Egyáltalán:- ma voltak iskolában, ezek a gyerekek?
Az igazgató idegesen kapta a nő felé a tekintetét, mire az őrnagy újból megkérdezte tőle
– Igazgató elvtárs!- voltak ma ezek a gyerekek, iskolában?- Kérem az összes naplót, és rendelje be a pedagógusokat is!
– Nem, nem voltak ma a gyerekek iskolában! – egész nap mulasztottak, nyögte ki kényszeredetten. A rendőr ekkor, ismét a nő felé fordult:
– Asszonyom, ön tudott arról, hogy a fia nem volt ma iskolában?- kérdezte.
– Igen tudtam!- miért ne tudtam volna róla? – éppen most jöttem be az igazgató elvtárshoz, bejelenteni a dolgot. Egész nap otthon volt velem a gyerek, mert beteg. Rosszul érzi magát, -hadarta el egy szuszra, mint aki attól félt, hogy Lajtai nem hallgatja végig.
– És hol van most a gyerek – kérdezte szenvtelenül lajtai?
– Otthon fekszik.
– Jó!- akkor most odamegyünk, mert szeretnék kérdezni tőle valamit,- ha megengedi,- szólt újra a rendőr.
– Nem, nem engedem meg! – mit képzel, ki maga?- harapott Lajtaiba, az egyre dühösebb nő.
Nincs joga zaklatni bennünket, ilyen piszli csálé üggyel, fakadt ki újból.
– Milyen ügyről is van szó? – kérdezte meglepetést színlelve, a rendőr.
– Mit tudom én, hogy milyen ügyről akar maga a gyerekkel beszélni!- csak úgy gondoltam, hogy valami feljelentés lehet a dolog mögött, mert hát bennünket, – ebben tetűfészek faluban – nagyon sokszor feljelentettek már. Szegény gyerek!- az a csoda, hogy még nem futott világgá.
– Nos jól van – igazgató elvtárs megkérem, hogy hatósági tanúként jöjjön velem Kovácsék házához. Jelen kell lennie a gyerekkel történő találkozáskor.
– Megbánja ezt még maga ezerszer elvtárs!- sziszegte a nő – a férjem a járási pártitkár!- biztosan ismeri a nevét!?
– Igen ismerem – mondta szárazon az őrnagy.
– Indulhatunk, kérem? – vagy óhajtja, hogy elővezettessem a fiát?
– Nem kell azt elővezetni, otthon van, és biztosan tud majd válaszolni – az ön faragatlan kérdésére,- mondta megvetéssel az asszony, és elindult kifelé az ajtón.
Amint kilépett és meglátta a lépcső alatt álldogáló cigányasszonyt, szinte fuldoklás szerű dühroham jött rá.
– Hát te meg mit keresel itt, te büdös boszorka? – hord el innen az irhád, mert a végén még fellöklek, te mocskos dög!- ellenségeskedett tovább.
– Kérem asszonyom, viselkedjen rendesen!- ez az asszony nem bántotta magát, még csak nem is szólt egy szót sem, mi baja vele?
– Az, hogy egy rohadt hazug cigány, … az a bajom vele!
Lajtai szeme ekkor villámként csapott az asszony felé – s azt sugallta, – itt és most, ennyi elég!
Az iskolaigazgatóhoz fordulva, a következő utasítást adta ki:
– A kollegám, – biccentett az udvaron ácsorgó rendőr felé, – elkíséri önt és ezt az asszonyt, – mutatott a cigányasszonyra – a határőr laktanyába. Az ügyeletes tisztnél kell megvárniuk.
Ránézett Kovácsnéra ,- majd a rendőrautó ajtajára mutatva – megkérte, hogy szálljon be.
– Micsoda szégyen, – engem rendőrautóba ültetni, – meglátja uram, hogy ezért nagyon megüti a bokáját!- acsarkodott továbbra is Lajtaira.
Elindultak az autóval a falu főutcája felé és pár perc után megérkeztek a ház elé. Lajtai éppen szállt ki az autóból amikor észrevette, hogy egy alak fut a ház mögötti kert felé.
– Álljon meg – rendőrség!- kiáltotta oda, de az alak tovább futott majd mire Lajtai a kertbe ért, el is tűnt a házak mögötti kukoricásban.
– Hát asszonyom itt azért több van, mint egy kis piszli csálé ügy, azt hiszem. – Ez ugye az ön fia volt?
– Igen,- tört meg az asszony – mert elkezdett sírni.
– Most be kell jönnie önnek is velem a határőrségre, s majd ott kitaláljuk, hogy hogyan találjuk meg a fiát és a barátait.
Újra autóba szálltak, és kis idő múlva már az őrsön ültek mindannyian. Lajtai éppen azt egyeztette a határőrökkel, hogy merre futott el a fiú, és a lovas határőrök a kukoricás melyik részen keressék elsősorban. Majd telefonon jelentette főnökének, hogy ki érintett az ügyben, de nem kaphatott más utasítást, mert Kovácsnéra továbbra sem fordított több figyelmet, mint addig.
– Őrnagy elvtárs, a kórházból keresik telefonon, jelentette az ügyeletes.
– Igen, tessék!- – vette a kezébe a kagylót, majd egyre komorabb arccal nézte a szobában ülőket, s végül szomorú hangon elköszönt.
– A kisfiút be kellett szállítani a megyei kórházba, mert azonnal meg kell műteni a koponyáját különben meghal,- mondta csendesen,- s elgondolkodva leült egy sarokba lévő székre.
Az ügyeleti szoba másik sarkában, Kovácsné újból elkezdett sírni, majd az őt vigasztalni próbálkozó igazgatóra nézve előbb azt mondta, ne merj hozzám érni Anti! – majd mégiscsak elfogadva annak kezét,a férfi mellére borulva zokogásba tört ki, és egyre csak azt hajtogatta.
– Mi lesz velünk, te jó isten?- Világ szégyenei leszünk, – mit szól majd Gyuri?
A halk zümmögés és csipogás,- ami már egy ideje bántotta fülét,- kezdett idegesítővé válni. Szerette volna megnézni a hangok forrását, de nem mozdult a feje. És mi ez a sötétség és furcsa szag? Jód… – villant a fiú agyába.
– Anya szokta vele a sebem szélét letisztítani, amikor megsérülök,…- hol sérültem meg?- nem emlékszem rá- gondolkodott erősen, de nem jutott eszébe semmi. Furcsa érzés kerítette
hatalmába. Megpróbálta ezt az érzést megfogalmazni, de nem volt rá ereje. Gyenge volt, – harmat gyenge,- s úgy érezte, hogy még a gondolkodás is fáj. De vajon miért?- fogalmazta meg a kérdést. Furcsa volt az egész, – sötét volt,- nagyon sötét.
Egyszer csak könnyed lett minden, már nem érezte nehéznek a fejét, – igaz gondolkodni sem kellett, nem érezte ennek a kényszerét, – olyan légnemű, pihe-puha volt minden.
– Szállok! – repülök! – mámorosan és sebesen, közeledett egy nagy sötét lyukhoz, amelynek vonzása is egyre erősebb, és erősebb lett. Aztán mire ráeszmélt, hogy nem is akar a fekete lyukba belerepülni, már nem volt ereje a visszakozásra. Vonzotta a fekete mélység és minden erőfeszítése ellenére, végül elnyelte.
– Újra visszazuhant a kis beteg!- rohant a nővér az éppen távozó orvos után.
– Jöjjön gyorsan főorvos úr, újra átesett a fiú- siessen!
– Jövök azonnal, csak kezet mosok, mondta a főorvos, – aki két nappal korábban végezte a fiú koponya műtétjét. Korábban úgy gondolta, hogy nem lesznek komplikációk, de sajnos,már kétszer került válságos állapotba a fiú.
Ez a törés egy kis felszínű éles tárgytól a koponyát ért ütés következtében alakult ki. A benyomott csontdarab elmozdulása, hála istennek nem tért el a csont vastagságát meghaladó mértékben, így a benyomott törött csontdarab nem okozott durasérülést. Tehát agyi károsodást nem szenvedett a fiú. Viszont a hajas fejbőrrel együtt sok szennyező anyag sodródott a sebszélre, így a fertőzés veszély nagyobb mint az átlag eseteknél. Antibiotikus védelemben részesült, amitől már az első beavatkozás után látványosan javult az állapota. A CT vizsgálat a törés pontos megítélésében, a törés alatt elhelyezkedő intracranialis képletekről adott megnyugtató képet és felvilágosítást. A műtéti beavatkozás ezek figyelembevételével nem volt halasztható. A benyomatos törés alatti képletek ugyan nem sérültek, de nagy volt a vérzés és a szennyezés. Aztán ödéma alakult ki, emiatt újra meg kellet műteni a srácot.
– Erős kis kölyök ez, mondta műtét közben a kollegáinak – meglátjátok simán túl fogja élni. – — Most, hogy újra visszazuhant nem tudom, mi lehet megint a baj? – kérdezte csak úgy önmagától az orvos, miközben rohant vissza a műtőbe.
– Mi történt, mondja gyorsan valaki, kérdezte azonnal, ahogy belépett az őrzőbe?
– Amire visszaértem helyreálltak a funkciói, most is rendben vannak,- nem jelez semmi rendkívülit a gép,- olyan, mint ha álomba zuhant volna. Nem furcsa ez?- főorvos úr.
– Nem furcsa ez kedves, – Öcsi most valóban mély álomba zuhant, most már nem küzd a láthatatlan valaki ellen!
– Vigyázzon erre a karakán kis srácra nővér, – mondta nagy szeretettel hangjában az orvos,és közben arra gondolt, hogy nincs igazság a földön.
Az orvos fáradtan szívta magába a nyitott ablaknál a friss hajnali levegőt, miközben arra gondolt le kellene dőlnie egy kicsit, – talán el tudna aludni, – aztán mégis úgy döntött, inkább főzet egy kávét. Merengésében egy halk kopogás zavarta meg. Ki lehet ez?- nem szoktak itt ilyenkor kopogni tűnődött, de közben már ki is szólt.
– Igen, tessék!
– Jó reggelt, főorvos úr!- szólalt meg az ajtóban megjelenő törékeny asszony. Kisírt szemével, sápadt arcával öregnek, megtörtnek tűnt a sovány nő. Öregebbnek néz ki, mint valójában
állapította meg magában az orvos,- de mit keres itt, és ki ő? – morfondírozott tovább.
– Parancsol asszonyom?- kérdezte egy kicsit foghegyről,- mert nem szerette a hívatlan látogatókat, meg egyébként is fáradt volt és kikészült, a műtött kisgyerek miatt.
Egyszerűen nem bírta feldolgozni, hogy fiatal emberekben honnan eredhet ennyi aljasság.
– Igen, főorvos úr – én vagyok az anyukája annak a kisfiúnak, akit tetszett műteni, – szeretnék érdeklődni, hogy van a kisfiam?
Ó, igen! – derül fel az arca az orvosnak – jöjjön csak nyugodtan beljebb,- invitálta széles mosollyal az asszonyt a szobába. Gyorsan egy széket adott neki és érdeklődve tekintett rá.
– Nos,- mondta az orvos gondterhelten – a kisfiúnak koponya törése volt, sikeresen megműtöttük, de később ödéma és bevérzése is lett. Súlyos életveszélyben volt. Most reggelre sikerült őt stabilizálnunk. Jelenleg altatjuk és azt hiszem most fogadta el újból az életet. Eddig harcolt ellene!
– Örömmel nyugtathatom meg önt asszonyom, hogy tulajdonképpen szerencséje volt a gyereknek, mert ha sikerült volna a fiú fejét még egyszer bevernie a kőbe ennek a bestiának akkor most sokkal rosszabb lenne a helyzet.
Az anya mereven ült, nem sírt, – izzott a tekintete, és már nem volt több könnye,- már nem volt több ereje a síráshoz. Most már csak a szívével zokogott,a gyermekéért.
– Köszönöm főorvos úr a tájékoztatást, – mondta halkan,- majd szégyenkezve, s kezét tördelve- az orvosra nézett és azt mondta:
– Ne haragudjon rám, de most nem tudok adni semmit, mert a sparhelt mellől rohantam a kisfiamhoz, mindenem otthon maradt. Ígérem, ha legközelebb jövök, meghálálom a főorvos úr segítségét.
– Nem tesz semmit, – s ne is törődjön az effélével,- hanem van itt még valami, amit el kell mondjak önnek. A kisfiút, hogy is mondjam – meg akarták erőszakolni, de nem sikerült a behatolás, így csak kisebb horzs sérüléseket szenvedett. A bőrén és a végbél környékén megtaláltuk a támadó ondójának maradványait. A vele lévő kislánynak több szerencséje volt, mert ő eszméletén lévén erősebben tudott védekezni, így vele nem jutottak el eddig a fázisig. Sajnos meg kell mondanom azt is, hogy ez mindkettőjüknek súlyos pszihikai terhet fog jelenteni a jövőben. Az ön fia számára különösen nehéz lesz feldolgozni majd az esetet.
Megtettem a feljelentést a rendőrségen. Kérem, tájékoztassa majd a férjét is a fiú állapotáról. Fizikailag fel fog épülni, – sőt úgy érzem,- van benne valamilyen plusz energia, amely még biztosan a hasznára válik majd az életben.
– Viszontlátásra főorvos úr!- mondta az asszony és csendesen kimenet az ajtón.
Az orvos tűnődve nézett az asszony után, s közben arra gondolt mit érezhet most, hogy a teljes igazságot megismerte? Úgy gondolta, biztosan gyilkos düh keríti hatalmába nőt.
Ha ő lenne most ennek a gyereknek az apja, hát nem állna jót magáért.
Romlik a világ erkölcse, nincs az emberekben a másik iránti tisztelet- ez a baj, dühöngött magában,- amikor megcsörrent a telefon az íróasztalán.
– Tessék!- Kiss Főorvos.
– Itt Lajtai Béla rendőr őrnagy!
– Üdvözlöm Lajtai úr!- gondolom, megkapta a jelentésemet és ezért hívott, vagy van valami más oka is?
– Nincs semmi különös,…igen, megkaptam a jelentést, és erről szeretnék Önnel egy pár szót váltani, ha megengedi.
– Persze, ez csak természetes. Parancsoljon velem őrnagy úr.
– Nos az a helyzet, hogy előállítottunk kettő, jelenleg még kiskorú gyereket, és egy nagykorút, akik alaposan gyanúsíthatóak azzal, hogy elkövették a már Ön által is ismert bűncselekményt. Természetesen ez csak kihallgatási szakasz. Ráadásul ők mindent tagadnak, arról nem is beszélve, hogy a nemi erőszak vádját egyenesen visszautasítják. Nagyon összefogó”banda „ez, mert igencsak összetartanak. Ráadásul, hogy mást ne említsek, előállításuk után 15 percre már nálunk volt a város legjobb ügyvédje is. Na ő aztán ki szeretne tenni magáért. A Kovács gyerek apukája a megbízó, aki most éppenséggel a járási párttitkár.
– Na hiszen, akkor lesz magának elege, ebben az ügyben. Pedig lakolniuk kell a gazembereknek, mert ha most megússzák, mi lesz belőlük később?
– Nézze főorvos úr!- engem nem érdekel ez a Kovács György, én tegnap megtettem a magam dolgát, jelentettem az esetet a megyei rendőrkapitánynak – aki azt mondta nekem – hozza ide elém azokat a gazembereket!- és ne törődjön vele, hogy ki, kinek a fia – vagy a borja.
– Hát akkor rajta Lajtai Úr- csapjon a lovak közé és kapja el a töküket ezeknek a korcsoknak!
– Igen, így lesz – éppen azt szeretném megkérdezni, milyen biztonsággal tudják megállapítani a nemi erőszakra való kísérlet tényét. Másképpen, – van arra mód egyáltalán, hogy bebizonyítsuk?
– Sajnos a fiún maradt és összeszáradt ondó nyomok vizsgálati szempontból használhatatlanok, viszont a hám és horzs sérülést diagnosztizáltuk, és az benne is van a jelentésben. Azt, hogy hármójuk közül ki volt az elkövető, a jelenlegi technikával még nem vagyunk képesek rekonstruálni. Minden esetre, valamelyikük megtette a dolgot. Mit mondott a kislány Lajtai úr?
– A kislány azóta sem szólal meg – hallgat, nem sír, nem hisztizik – de nem beszél. A Román konzulátus már kikérte, így őt, ha Ön elengedi, haza kell eresztenünk. Az édesanyja és az édesapja már úton vannak Magyarországra.
– Rendben, ma megvizsgáljuk újból, és ha nincs valami rendkívüli dolog, akkor ő haza mehet.
Sajnálom szegényt, mert egy szép nyári emléknek induló nyaralás, rémálommá vált számára. Mit fog gondolni rólunk? – magyarokról. Sajnos csak is rosszat, mi mást gondolhatna? – kérdezett vissza Lajtai.
– Nem is zavarom tovább főorvos úr!- elköszönök. Gyógyítsa meg ezt a fiút, amennyire csak tudja.
Viszontlátásra őrnagy úr! – megteszem, amit csak tudok-mormogta már csak inkább magának ,az orvos.
Egész éjjel nem aludt, s nem is tudott még feküdni sem, mert a priccs nagyon kemény volt az otthoni kényelmes, puha ágy után. Fájt a feje, égett a szeme, úgy érezte magát, mint akin átment egy úthenger. Szeretett volna kinézni a rácsozott pici ablakon, de az olyan magasan volt és olyan kicsire volt nyitva, hogy semmi esélye nem volt rá, hogy bármit is lásson.
Ez idegesítette, no meg az, hogy itt kell lennie. Várta már az anyját és az ügyvédet. Nem értette sehogyan sem, hogy 16- évesen milyen alapon tartották őt benn a rendőrségi fogdán annak ellenére, hogy nem ismerte el a bűncselekmény elkövetését. Sőt!- határozottan tagadta, hogy a helyszínen járt volna. Aztán mondta ő azt is, hogy a rendőr elől is csak azért futott el, mert azt hitte a tegnapelőtti pofonok miatt, keresik. – Pofozkodtak a kocsma előtt,- így hát arra gondolt, valaki feljelentette. Rosszul érezte magát – erre hivatkozott – és hirtelen pánikba esett, ezért futott el a kukoricásba.
Leült és fájó tarkóját kezdte masszírozni, miközben arra gondolt,- nem érte meg, ez az egész.
Mondta ő már akkor is, hogy baj lesz belőle, de Laci feje tele volt sörrel, meg az apjától ellopott pálinkával. Hót részeg volt és mindenáron meg akarta- „fogdozni” a kis „rüfkét” – ahogy mondta.
– Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha nem lovalja még jobban bele Feri – az a nagy marha barom. Azt mondta, – a fenéket „fogdozunk”,- dugni fogunk ma Laci!- ordította tök részegen. – Miért is ne, kontrázott Laci, aki mindig is hajlamos volt hallgatni, erre a – kétszer bukott – nagydarab parasztgyerekre.
– Mi van Gyurikám, ordította,- neked meg mi a bajod – talán nem áll fel a kukid, öcsém?
Akkor, azonnal ott kellett volna hagynom őket, de nem hallgattam megint a rendes eszemre. Nekem el kellett mennem velük a Fityók után, meg a kis csaj után.
Habár, így ahogy belegondolok, nagyon jó ez a kis román buksza! Amikor Laci lerángatta róla a melltartóját és kibuggyantak a gyönyörű mellei, az-az igazság, nekem is azonnal felállt. Na és amikor a bugyit tépték Ferivel, már akkor ott, a látványtól elélveztem. Milyen izgató és vadállati orgazmusom volt, s furcsa, de soha eddig ilyet nem érzetem.
Aztán milyen szerencse, hogy a Feri már hulla részeg volt, így nem tudott „semmit” csinálni a lánnyal. Fogta annak a két kezét, s ráült a fejére, hogy az ne tudjon kiabálni, eközben egyfolytában Lacit biztatta.
– Nyomd már be neki te balfasz!- mire vársz?
– Nem bírom! – egyszerűen nem bírom- nem megy, ráadásul egyfolytában ficereg a kurva!
– Na mi van te kis fasz – nem jössz ide egyet dugni – nem akarod megkenni a babát?
– Nem! – nem akarom és kész.
Hirtelen óriásit ordított Feri és felugorva egy hatalmas rúgással megbénította a vonagló és sikoltozó lányt. Andrea élettelenül hevert megtépázott, s megalázott testével a köves talajon.
– Beleharapott a seggembe, ez a kis kurva!
– Na ezzel már semmire sem megyünk – de itt van a kis Fityók!- guggolt le melléje – gyorsan letépte róla a kis klott gatyát – hasára fordította az alélt testet és megpróbált análisan belehatolni. Miután nem sikerült neki, és a templomból már ki lehetett hallani a plébános kiabálását is, gyorsan a fiúra élvezett. Felkapta a ruháját és futásnak eredt a kis erdő felé. Mivel Laci nem tudott futni az összezúzott lábával – így én marha – segítettem neki.
Gyuri magába roskadva, borzongva idézte fel a történteket. Tudta, ha ezt az apja megtudja – főleg a teljes igazságot – akkor neki vége van! Az anyjának elmondta úgy, ahogy volt,- sőt az ügyvéd is tudott mindent – de az apja még csak a részleteket ismerte. Sajnos, mert emiatt aztán egyre rosszabb helyzetet teremtett maga körül, hiszen szinte mindenki arról beszélt, hogy bezzeg a párttitkár gyereke – neki mindent lehet – úgysem lesz annak semmi baja, stb.
Másra sem tudott gondolni csak az apjára és a lehettséges verésre, amit ezért kapni fog. Ugyanakkor gondolatai közé makacsul beúszott Öcsi sápadt arca, és a hasra fordított kitekeredett teste. Látta maga előtt a két megvadult embert, s nem akarta elhinni, hogy ő ezeknek barátjuk volt. Látta maga előtt a lány lemeztelenített meggyötört testét, de most inkább keserűséget, mint gyönyört okozott az emlék.
– Egy féreg vagyok – megérdemelném, hogy megdögöljek!- mondta félig hangosan. Soha az életben nem fogom ezt megbocsátani magamnak gondolta, miközben – letörölte a szeme sarkából a könnycseppet,- amit a feltörő emlékek hatása – hozott ki belőle.
Egyszer csak, kulcs zördült az ajtóban.
– Kovács György!- jöjjön, kihallgatásra megyünk!- szólt be egy rendőr Gyurinak.
Monoton hangon kopogott az írógép és sűrű cigarettafüst terjengett az irodában. A kihallgató tiszt egy kövérkés alacsony ember – az aránylag hűvös nyári reggel dacára – úgy izzadt, mint egy bányaló. Majd miután ceruzája hegyét már másodszorra is sikerült kitörnie, idegesen félre dobta és Lacira emelte tekintetét.
Amaz nem nézett a tiszt szemébe – a falon lehetett valami érdekes dolog, mert onnan semmiért le nem vette volna tekintetét.
– Idenézz rám, fiam! – mondta szelíden. Nincs értelme tagadnod a dolgot, társaid már mindent elmondtak. Meg aztán magad is tudod, a templomba minden behallatszott, a plébános úr mindent hallott és már el is mondott mindent.
– Nézd fiam!- hallgathatsz, ha úgy gondolod, a te dolgod. De egyben biztos lehetsz! Ezzel nem könnyíted meg a helyzeted egy cseppet sem. Sőt! – a hatóság félrevezetésért is felelned kell majd. Meg még isten tudja, hogy a többiek mit kennek rád?
A tiszt vakargatni kezdte kövér tokáját, elmélázva figyelte a suhancot. A fiú arca szürke volt, látszott rajta nagyon a fáradtság, és a félelem. Két kezét bő nadrágja korcába dugta, amely még így, ennek ellenére is jól láthatóan remegett. Sarokba szorítottnak érzete magát, mert fogalma sem volt róla, hogy a többiek mit mondtak eddig. Leginkább Feri miatt tartott, mert annak semmi nem volt drága, ha a saját érdekeit kellett nézni.
– Biztos bemószerolt már, hiszen engem be lehet sározni. Mit számít az, nekem?- hiszen én csak a „részeges Kálmán” fia vagyok. Apámnak meg mindegy – majd kap egy liter jó kisüstit a Feri apjától, aztán halálra ihatja magát, ha úgy tetszik neki, én meg mehetek a javítóintézetbe, – gondolta magában.
– Nézd fiam, nincs több időm – szólalt meg tiszt – ha mondani akarsz valamit tedd meg most, mert mára mindenképpen lezárom az ügyet. Eközben áthallatszott a két irodát elválasztó ajtón, hogy a másik szobában – ajtónyitás után – erősebb hangon köszön valaki egy belépőnek.
– Üdvözlöm! – Ön ugyebár Kovács György – akit tegnap óta látunk vendégül?
– Igen, az vagyok! – hallotta Feri odaátról, és ettől újból felszökött fejébe a vér. Éppen azon gondolkodott, hogy miképpen kellene megszólítania a tisztet, amikor az határozottan rászólt.
– Jól van,- mára ennyi!- kérem, vigyék vissza a fogdába a fiatalembert! – szólt oda az eddig csendben üldögélő fogdásnak.
– Jöjjön, kérem! – szólalt meg az, majd Feri vállát megfogva és maga elé terelve a fiút, kimentek az irodából.
Ekkor Lajtai lépett be a helyiségbe és kérdőn nézett a tisztre, aki nemlegesen rázta kövér fejét, miközben egy asztalterítőnyi zsebkendővel letörölte izzadságát a nyakáról, és az arcáról.
– Ez a gyerek keményebb, mint hittem!- ez nem fog beijedni a saját árnyékától főnök, mondta – közben- lehalkítva a hangját, hogy az át ne hallatsszon a szomszédos helyiségbe.
– És nagyon primitív is!- jegyezte meg Lajtai. Vele, a saját módszere szerint kell bánni!
– Meg akarja verni, főnök? – kérdezte elképedve a kövér tiszt, majd úgy nézett főnökére, mint aki megbuggyant. Lajtai elmosolyodott beosztottja elképedésén, majd atyáskodva hátba veregette munkatársát, és azt mondta:
– Jaj, dehogy verjük meg ezt a férget – még csak bajt hoznánk magunkra! – az eszén fogunk ki. Azt hiszem ez nem lesz nehéz feladat, mert hát szegényemnek abból nem sok jutott, amikor azt osztották,- mondta vidáman.
