– Másrészt, – nézett most már komorabban – ma kaptam meg a megyétől a legújabb statisztikát, amely enyhén szólva is kezd ijesztő lenni.
– A bűnözési statisztika romlik, sőt azt kell mondanom, hogy vége a boldog békeidőknek. A javuló életkörülmények, a gazdaság fellendülése mozgásba hozta újból a bűnözési hajlandóságot. 1956-ban a bűnözői szubkultúra képviselői szinte teljes egészében kimentek nyugatra szerencsét próbálni, de a gazdaság fellendülése egyrészt haza csalogatja őket, másrészt gyorsan tanulnak az itthoniak is. Hiába javul a felderítési mutatónk,- a társadalmi különbségek növekedése- ebből a szemszögből visszahúz bennünket az eredmények tekintetében.
Növekszik a gazdasági bűncselekmények száma. A közlekedési bűncselekmények száma is nő és itt van a legújabb őrület, a fiatalkori galeri bűnözés, amellyel nem igen tudunk még mit kezdeni.
A megyei vezetés igen határozottan kér bennünket arra, hogy ennek a nyugatról bevándorolt bűnözési formának még a csíráját is irtsuk ki.
Nincs kétségem afelől, hogy ezek a falusi fiatalok csupán spontán alakultak bűnöző bandává. Sőt eleinte nem is voltak bűnözők, csak egyszerű szemtelenkedő, hőzöngő kis falusi csapat. Ez még nem a klasszikus galeri, amit itt tapasztalunk, de abból kiindulva, ahogy ezek a taknyos gyerekek a rosszul értelmezett társadalmi előnyükből fakadóan ide jutottak, azt hiszem hamarosan itt is megalakulnak a galerik.
– Na de vágjunk bele! Lássuk ezt a Gyuri gyereket!- mondta Lajtai tettre készen és nagy lendülettel lépett be a másik helyiségbe, ahol éppen az adatait egyeztették Gyurinak.
– Nos, tehát az Ön neve Kovács György!- nézett a fiú szemébe Lajtai. Tudja fiam, az éjjel azon gondolkodtam, hogy miért is kell magának most itt lennie? Egy jóravaló család gyermekének miért kellett ilyen primitív gondolkodású gyerekkel – mint ez a Feri – egyáltalán barátkozni, mondja meg nekem, miért?
– Nem mond semmit!- nem szól! – azt hiszi ez a megoldás,- ennyi lenne a becsület? Téved fiam!- nagyon téved.
Miután több mint húsz percen keresztül semmire nem mentek Lacival sem, Lajtai taktikát változtatott.
– Jó, ennek így nincs semmi értelme. – Hadnagy elvtárs kérem, hívja fel a Járási pártbizottságot! Szeretnék Kovács Györggyel beszélni. Valamint értesítse a fiatalember ügyvédjét is, hogy ma délután 14 órára jöjjön be a kapitányságra, mert szembesíteni fogjuk a védencét két szemtanúval.
– A párttitkár elvtárs van a vonalban!- mondta túlzott tisztelettel a hangjában a tiszthelyettes. Szemei rebegtek – ami annak volt a jele,hogy zavarban van,- mert nem tudta milyen álláspontot képviseljen ebben az ügyben. Egy párttitkár azért nem semmi,- gondolta magában – abból még soha nem volt baj, ha valaki tiszteletteljesen beszél a másikkal.
– Jó napot Kovács elvtárs!Lajtai Béla vagyok a kapitányságról,- mondta volna tovább, – de ekkor a párttitkár letromfolta.
– Tudom ki maga! – és nehogy azt higgye, hogy ettől most be fogok szarni.
– Már intézkedtem a fiam ügyében, hamarosan oda fognak menni érte az ügyészségről, maga majd utána kerül terítékre. Addig is,- jó napot!- vakkantotta oda Lajtainak, majd minden további magyarázat nélkül lecsapta a telefont.
– Hát nekem így is jó! – kezdjük akkor elölről, Gyuri fiam!
– Nos két szemtanú és mind a két betyár barátod rád vallott,- mind azt állítják, – te voltál az aki megverted és megerőszakoltad azt a két gyereket.
– Tessék, ezzel vádollak! – rád bízom, hogy beszélsz-e és elismered a bűnösséged? – vagy tovább hallgatsz! Apád nyilván örülni fog majd a részleteknek- nem gondolod?
Hirtelen, s vészjóslóan csörrent meg a telefon a párttitkár irodájában.
– Tessék Kovács!
– Itt Soltész beszél a megyéről – szerbusz Gyuri!
– Szerbusz Soltész elvtárs, már annyira vártam a hívásod. Tudod a fiam ügyében kerestelek. Bizonyára hallottad, hogy mi történ nálunk a faluban, s mivel vádolják a fiam és még két társát?
– Igen, hallottam!- beszámolt róla a főkapitány elvtárs! Gyuri – van egy kérdésem. Hiszel a fiad ártatlanságában?- kérlek, gondold meg mit válaszolsz!
Lassan kínossá vált a csend. A telefonvonal másik végén ülő Soltész jelentőségteljesen nézett rá a megyei rendőrkapitányra, aki az irodájában üldögélt, majd szemével jelezte, hogy egyenlőre maradjon csendben.
– Igen hallgatlak Gyurikám!
– Neem tudoom, mondta nagyon elnyújtva a szavakat Kovács, majd kissé hidegebben aztán, kinyögte.
– Ők voltak! – biztos vagyok benne!- ismerem ezt a szemét Ferit és a Lacit is, akasztófát érdemelnének mindnyájan. Sajnálom Soltész elvtárs, ha csalódást okoztam a nektek. Természetesen még a mai napon beadom a felmentési kérelmem, s kérlek, fogadd el indoklás nélkül.
– Egyenlőre ne adj be semmit sehova, másrészt arra kérlek, ne avatkozz bele a kivizsgálásba. Itt most már nagyon komoly ügyről van szó! Sajnálom, hogy a te fiad is belekeveredett, de tehetetlen vagyok. A Román Külügyminisztérium már jegyzéket küldött át hozzánk! Máskülönben köszönöm az őszinteséged. Szerbusz!
Lajtai riadtan rezzent össze – mert éppen elgondolkodott – amikor megcsörrent mellette a telefon.
– Igen, tessék!- szólt bele.
– Kovács vagyok!- szólt egy fátyolos, szürke hang a készülékbe.Mikor tudna engem fogadni?- kérdezte.
– Bármikor Kovács elvtárs! – csak jöjjön nyugodtan én itt vagyok, tette le a kagylót Lajtai, majd a Gyurira nézve elgondolkodva azt mondta:
– Na fiam! Most jött el annak az ideje, hogy végre, először az életetekben kibeszélgessétek magatokat apáddal!
Az intenzív szobában – a fullasztó nyári meleg ellenére – kellemesen hűs volt a levegő. A nővér, aki Öcsit fürösztötte – mint anya a gyermekét – szelíden, szinte simogatta a fiú ernyedt testét. Dudorászott, s merengve nézett ki az ablakon, nem tudni hol járhatott a képzelete, de tény, hogy a dolgát így is remekül végezte. Fiatal volt még, – szinte gyermeki volt a bájos arca- de mozdulatai ezzel ellentétben már meglehetős rutinról árulkodtak.
Miközben tiszta pizsamát próbált Öcsire húzni, arra lett figyelmes, hogy az ernyedt test egyszer csak ellenáll. Nem lepődött meg, de egy pillanatra megdermedt a mozdulata, majd gyorsan a monitorra pillantott, ahol azt látta, hogy a fiú újra aktivizálta magát. Először csak halk nyöszörgés hagyta el az ajkát, megmozdult a feje és próbálta a szemeit kinyitni, ami lassan, sikerült is. A nővér gyorsan elfordította a lámpát, hogy annak fénye ne érje közvetlenül a gyerek szemét. Tekintetük összeakadt és látta a fiú szemében a kérdést. Öcsi ajka szólásra nyílott, de a nővér gyorsan rátette úját az ajkára, s kedves hangon megszólalt..
– Neked nem szabad most beszélned! Kórházban vagy, megsérültél, és most meg kell gyógyulnod! Van valamilyen fájdalmad? – csak bólints, vagy a szemeddel jelezz nekem.
A fiú nem mondhatni, hogy riadt lett volna – talán meglepett, igen ez helyes kifejezés – de mindenesetre megpróbált valamilyen kapaszkodót keresni. Körbe pillantott, szeme kutatva keresett valamit, ami ismerős lett volna számára, amihez kötni tudta volna a ürességet ami a fejében volt. Eközben megmozdította az ujjait, és tétován keresni kezdte a nővér kezét. A nővér mosolyogva fogta meg Öcsi kezét, és gyenge szorítását egy lágy simogatással viszonozta. Látta, hogy a fiú ismét mondani akar valamit, ezért óvatosságra intette őt.
– Szomjas vagyok!- szólalt meg Öcsi.
– Igen, azonnal adok neked inni – lelkendezett a nővér, s miközben inni készített a fiúnak, megnyomta az ügyeletes orvos hívógombját a pulton.
Gyengéden alá nyúlt, s kissé megemelte Öcsi fejét, miközben a pár korty vizet megitatta vele. Alig, hogy visszatette a fiú fejét a párnára az máris keresgélni kezdett a szemével. Nyugtalanul nézet körbe- körbe, s a nővér számára világossá vált, hogy most rohanják meg a fiút az eddig, csak tudat alatt lappangó emlékek. A monitorra tekintve látta, hogy fokozatosan emelkedett a pulzus szám. A fiú sápadt arcán és a homlokán megjelent pár izzadságcseppet gyöngéden itatta fel egy marék gézcsomóval, miközben puhán visszanyomta, a felkelni készülő fiút.
– Nem szabad, nem kelhetsz fel, még gyenge vagy, pihenned kell!
– Hol van az anyukám?- kérdezte nyugtalanul Öcsi.
– Biztos itt vannak a váróban, majd megnézem,- ha ki tudok menni – mondta biztató hangon a nővér.
Ekkor kinyílt az őrző ajtaja és Kiss főorvos lépett be rajta. Fáradtsága ellenére jókedvűnek mutatta magát, és derűs képpel lépett Öcsi ágyához.
– Hogy érzi magát fiatalember?- hallom, hogy már több mint egy órája fenn van. Ez jó hír, zene füleimnek, mert úgy néz ki, hogy a gyógyulás útjára „tetszett lépni”- kedélyeskedett a férfi. Na ja, akire ilyen csinos lány vigyázz az nem csoda, hogy ilyen hamar összeszedte magát.
Megvizsgállak közben, ha nem haragszol! – mondta, és máris kezdte a fiú fejéről lefejteni a vastag pólyát. Miközben dolgozott – hirtelen beugrott neki – hogy hiszen ez a gyerek még nem is kért – és nem is kapott – fájdalomcsillapítót a mai napon. Ezek szerint nincs belobbanva a varrat – mondta csak úgy maga elé – de aztán már látta is rögtön a szépen gyógyuló és lob mentes varratot.
– Jól van koma! – a nővérek visszarakják a turbánodat és utána lesz egy ki meglepetésünk a számodra.
A fiú érdeklődéssel nézett az orvosra, majd kisvártatva fárad hangján megkérdezte,
– Anya hol van?
– Itt van az anyukád és még valaki, – egy kislány, úgy hívják Andrea – bejöhetnek együtt, vagy külön – külön akarod?
– Anyával szeretnék először beszélni.
– Rendben! – nővér kérem, hívja be a fiú édesanyját.
Csendben, alig hallható nyikkanással tárult fel az őrző ajtaja, s belépet rajta egy törékeny asszony, aki miután meglátta kisfia arcán a kipottyanó könnyeket sietve az ágyhoz lépett, magához ölelte a kezét, s az ágyneműbe rejtve saját arcát, zokogni kezdett. A főorvos megpróbálta az asszony vállára tett kezével enyhíteni annak felindultságát, de miután ez nem vezetett sikerre, így szól a nőhöz.
– Asszonyom!- emlékszik rá, mit mondtam a folyosón?- azt mondtam, hogy nem szabad felzaklatni a fiút! – ha nem tud uralkodni magán, akkor kérem, hagyja el a kórtermet, nyomta meg a szó végét.
Kiss doktor most nagyon utálta magát, de szakmaisága erősebb volt emberségénél, ezért ezt kellett tennie mert nem akarta, hogy a fiút felzaklassa édesanyja sírása.
– Igen!- máris összeszedem magam, mondta megrezzenve az anya.
– Kisfiam, hogy érzed magad, – fáj valamid drágám?
– Nem fáj semmim anya, csak nagyon fáradt vagyok, és idegesít a fejemen ez a nagy turbán.
Olyan melegem van tőle. Mi van apával, és a többiekkel?- s, hogy van a kutyus?
– Mindenki jól van, apa holnap jön be hozzád!… ma nem tud, mert dolgozik. A testvéreid pedig otthon vannak ki-ki, végzi a dolgát. Tudod sok a munka az udvar körül, és hát a kertben is.
– Mi van az iskolával, miért nincsenek ott a többiek?
– Tudod kisfiam, apád nem engedi, hogy abba az iskolába menjetek. Hiába kérte az igazgató bácsi is, hogy legalább ezt a két hetet hadd járjátok ki, apád azt mondta, hogy oda a lábatokat sem tehetitek be többé! Erzsike néni a magyartanárnőd megígérte, hogy bejön és meglátogat téged, és elhozza majd neked a bizonyítványt is, – ami szerinte – telis-tele van, jeles osztályzatokkal.
– Kisfiam, akarsz beszélni arról, hogy mi történt a templomnál,- el akarod mondani, hogy kik voltak azok, akik bántottak téged?
A fiú szeme kikerekedett, és nemlegesen rázta a fejét – nem akart megszólalni – de aztán kis idő múlva mégiscsak megszólalt.
– Anya!- és hova megyünk jövőre iskolába, ugye nem ide?
– Nem kisfiam! – mondta az asszony – miközben érezte, hogy a mögötte álló orvos újból ráteszi a kezét a vállára.
– Igen, főorvos úr- megyek máris!
– Kisfiam mennem kell! – holnap majd megint bejövök délelőtt, apa pedig délután! Az a kis lány, aki veled volt, – tudod ott a templomnál – ő most itt van, bejöhet hozzád? – mert utazik haza, eljöttek érte a szülei.
– Andrea, ő is van itt?- nézett zavartan Öcsi.
– Nem is tudom,…bizonytalankodott egy kicsit, majd határozottan azt mondta, igen, jöjjön be hozzám!
Gyengéd puszit nyomott fia arcára a nő, és könnyeivel küszködve – közben az orvosra pillantva – gyorsan kiment a szobából.
Egy sudár, szép arcú lány lépett be a szobába, és egyenesen Öcsi felé tartott. Amint az ágyhoz ért ránézett a fiúra, és kedves hangon megkérdezte,
– Leülhetek ide melléd?
Öcsi miközben le sem vette róla a szemét, igenlően bólintott, s így szólt.
– Szia- igen, ülj csak le!
– Szótlanul nézték egy darabig egymást, majd a lány szólalt meg elsőnek.
– Sajnálom, hogy ez történt, nem hibáztatlak téged sem, és az iskolát sem. Mindenütt vannak rossz emberek, akik mások boldogságát, vagy jókedvét, emberségét nem bírják elviselni. Remélem megbüntetik őket, és örökre megtanulják a leckét. Mi pedig remélhetőleg elfelejtjük ezt az egész rémálmot,- mondta- nem nagy meggyőződéssel, a hangjában.
– Annyira sajnálom! – mondta könnyezve a fiú. Nem tudtalak megvédeni, sőt azt sem tudom mi történt később, mert az-az állat engem is fellökött, és amikor elestem, iszonyatos fájdalom nyilallt bele a fejembe, de sajnos többre nem emlékszem.
– Mi történt utána, – te tudod Andrea, – bántottak téged?
– Nem,- nem bántottak mondta Andrea, és közben kinézett az ablakon, hogy a szemébe szökő könnyeit el tudja titkolni Öcsi elől.
– Miért sírsz Andi, ugye most nem mondtál igazat?
– De igen, igazat mondtam, csak fáj, hogy ilyen hamar haza kell utaznom, még maradtam volna veled. Beszélgettünk volna, s elmesélted volna a falu történetét, kimentünk volna a halastóhoz kecskebékát fogni meg horgászni. – Ezért könnyezem!
– Majd eljössz legközelebb is – mondta a fiú, de ebben maga sem hitt, és ez meg is látszott rajta!
– Jaj te olyan aranyos vagy, egy igazi lovag!
Odahajolt Öcsihez megpuszilta az arcát, majd felállva elköszönni készült, miközben még ennyit mondott.
– Remélem boldog életed lesz!- s elindult az ajtó felé, – amikor hirtelen visszafordult -s odalépett a fiú ágya mellé, majd megcsókolta annak ajkát, utána pedig, sietve kiviharzott a szobából. Öcsi dermedten feküdt az ágyában és ujjával tétován megtapogatta az ajkát, – mint aki ellenőrizni akarja – hogy az iménti csók igaz volt, vagy csak álmodik.?
Kiss doktor és az ápolónő – miközben zavartan megigazították Öcsi ágyneműjét, összenéztek majd csendesen elindultak kifelé.
Gyuri, miután bekísérték a kihallgatóba, függetlenül a másik sarokban strázsáló tizedestől, nagyon egyedül érezte magát. Gyomra sajgott és össze volt szorulva. Mindig ezt érezte, ha apja felelősségre vonásától kellett tartania. Most itt az ablaknál újra eszébe jutottak a korábban történtek. Mint egy lassan duzzadó ér, egyre több, és több emléket sodort lelki szeme elé, az emlékezés folyója…
Gyuri apja, nem volt durva természetű ember, még csak azt sem lehetett rámondani, hogy verte Gyurit, bár néha előfordult ilyen eset is, de melyik családban nem fordult ez még elő. Kovács György, a Vasműben kezdett e dolgozni még a hőskorban, amikor a háború utáni un: „a kemény munkás évek” időszaka volt. Amellett, hogy a párt tanítatta, dolgoznia kellett éjjel- nappal. De nem csak neki, hanem az egész országnak. Nagyon szegényes körülmények között éltek a feleségével, majd később az egyetlen gyerekükkel, Gyurival. Nem is volt eleinte semmi baj, ment minden a maga útján.
Kovács György iskolába, szemináriumba, színi körbe járt, a hétvégeken pedig vidéken agitáltak, mint a párt „tanult”emberi. Sajnos, az egyre több időt igénybevevő pártmunka, kikezdte Kovács György egészségét és a házasságát is. Felesége pedig igencsak szemrevaló és okos fehérnép volt,. Pedig ő nem tanulhatott, neki a gyerek nevelés és Kovács ellátása volt a feladata.
Lassan elhidegültek egymástól,- aztán Kovács,- később, mint nagyvállalati pártvezető a titkárnőjét „abriktolta” éjjel nappal, nem kellet már neki otthon, az asszony! Sőt ilyen – olyan szívességért cserében elvárta, hogy a csinosabb munkatársnők behódoljanak, a „nagy természetének”.
Gyuri az anyjára maradt, aki eleinte menekülve a házasságuk „igazságai” elől, a gyerek kényeztetésbe, s annak elnéző szeretetébe menekült. Később, mintegy pótcselekvésként az apja ellen nevelte a gyereket. Kovács ebből persze semmit nem vett észre. Hogyan is vehette volna észre ezeket az apró jeleket, amikor hetekig nem látta a gyereket, és persze az asszonyt sem. Minden a párt volt, s ugyancsak, ez alá volt rendelve minden.
No nem mintha nehezére esett volna a Kovácsnak, ez a dolog. Sőt! Csak pár év kellett és máris egy kisváros párttitkáraként találta magát, majd 68-ban kinevezték járási párttitkárnak. Lekötöztek egy, a városhoz közeli faluba, ahol egy igen csodás,- teljesen felújított – kúriát kaptak, berendezve bútorokkal, meg mindennel, amire csak szükség volt. Gyuri anyja is gyorsan megtalálta magát ebben a szerepben. – önmagában elégtételnek nevezte ezt az állapotot – a sok szomorúság és megaláztatás után. Egy év sem kellett és Kovácsék lettek a környék legbefolyásosabb és legmódosabb emberei. Kovácsné viszonylag gyorsan talált magának vigaszt, a helyi iskola, igazgató aspiránsa személyében. Ő,ha ugyan nem is volt egy kiköpött Adonisz a maga 155 cm – vel, de igencsak kitartó volt a szerelemben. Arról már nem is beszélve, hogy Kovács műveltségéhez képest az igazgató szinte géniusznak tűnt, Klára asszony szemében.
Nos, Gyuri ilyen körülmények között nevelkedett, és cseperedett kamasszá. Aztán egy kis idő után, az otthon látottak hatására – elfogadható alternatívaként – keresett magának egy „külső” példaképet. A faluba költözésük után nem sokkal, megismerkedett és összebarátkozott a nála 2 évvel idősebb Ferivel és annak barátjával Lacival. Barátságuk kialakulása gyors volt, és a továbbiakat illetően három erős pillére támaszkodott. Az egyik a falu és annak a környékén elismert erőfölény, amelyet Feri és Laci képviselt. A másik a pénz, amely Feri és Gyuri, illetve a szülői háttér jóvoltából kifogyhatatlanul rendelkezésre állt.A harmadik erős támasza ennek a triumvirátusnak, a hatalom mögöttes támogatása, illetve a hallgatólagos félrenézése volt.
Egy-két év kellett ahhoz , hogy ezekből a gyerekekből a környék legelvadultabb és legelvetemültebb sátánkölykei legyenek. Sok-sok aljasságban vettek részt, és senki nem volt abban biztos, hogy mennyi aljasság maradt – csupán a félelem miatt, – titokban?
Gyuri ugyan érzékenyebb volt, mint a másik kettő… az ő szíve sokkal könnyebben rezdült meg, és sokkal hamarabb alakult ki benne szánalom azok iránt, akiket megszégyenítettek, vagy éppen megvertek. Tudták ezt a „vezérek” is és éppen ezért a piszkos munkát, általában Feri és Laci végezte. Feri a nyersessége és az átlagon aluli értelmi képessége okán, amíg Laci általában, az alkoholtól való befolyásoltság okán volt, könyörtelen. Az volt a trió bevett szokása, hogy kipécéztek maguknak valakit, és addig nem hagytak neki békét, ameddig be nem hódolt, vagy meg nem futamodott előlük.
Az is a taktika része volt, hogy inkább a gyengébbeket nézték ki maguknak, de volt olyanra is példa, hogy felnőtt embereket támadtak meg, fényes nappal az utcán. De senki, sem mert szólni, mert féltették a munkájukat a tsz-ben, vagy a városi gyárban.
A körzeti rendőr Feri nővérének csapta szelet, s titokban, a pajtában búbolgatta. A titoknak ára volt. Feri stiklijei helyi szinten nem kerültek vizsgálat alá, hallgatásért hallgatást kapott a rendőr. Különben, nem tehette volna be a lábát egy volt kulákhoz, mert az inkább hagyta volna magát kibelezni, mintsem, hogy egy rendőr az ő lányával,…még mit nem!
Először Ferinek szúrt szemet Öcsi. Véznácska gyerek és jó tanuló volt, mindig megdicsérték úgy az iskolában, mint a hittanon. Ferinek ez nem nagyon tetszett. Így Öcsi, hamarosan állandó célpontja lett ennek a három suhancnak. Ő, eleinte azt gondolta, hogy ésszel, értelemmel, lehet hatni a csibészekre, de hamarosan rá kellet jönnie, hogy ez csupán hiú ábránd. Többször kért segítséget másoktól, de általában nem védték meg, inkább elfordították fejüket. Ennek eredményeképpen Öcsi nagyon gyors karriert futott be a triónál. Előbb táskacipelő, később, mint a már minden parancsot teljesíteni köteles szolgává lépett elő. Ő volt az ügyeletes, negatív példa. Rajta gyakorlatoztak a fiúk, ha úgy tetszett, vagy éppen a testi, fizikai gyengeségét állították be – utálandó – példaként, a lányok előtt. Persze, hogy voltak olyan lányok, akik ezen igen jól szórakoztak észre nem véve, hogy milyen lelki terrort jelentett ez a fiú számára.
Öcsi, odahaza ezt eleinte titkolta, mert iszonyatosan szégyellte az anyja és az apja előtt. Később, mire ez nyilvánvaló lett a szülők számára is, addigra már odáig fajult a dolog,hogy nem lehetett békés, iskolai módszerekkel megoldani a helyzetet. Másrészt ez az igazgató, illetve a tanárok dolga lett volna, de ő meg sem kísérelte, hogy féken tartsa a három renitenst az iskolában. Így szinte szárnyaltak a zsiványok, és vakon, hamis örömmel telve rohantak bele, a vak világba. A tragédia bekövetkezte szinte elkerülhetetlen volt, napok, sőt hetek óta .. remegett, a forró nyári levegőben.
…Hogy én mekkora egy marha vagyok, gondolta magában Gyuri, s legszívesebben lehányta volna magát azért, amiket a múltban, mások sérelmére elkövetett. Rosszul érezte magát, s merengéséből visszatérve a jelenbe, izzadni kezdett újból, amikor eszébe jutott, hogy hamarosan oda ér az apja, és mindent be kell vallania neki. Mindent, ami az elmúlt években titokban maradt előtte.
…Hallotta a háta mögött nyíló ajtó halk neszezését. Nem fordult meg, de érezte apja szúrós tekintetét. Hallotta amint az szuszogva leereszkedik egy székre, és csendesen, de nagyon határozottan odaszól a tizedesnek:
– Rendőr elvtárs – kérem, hagyjon bennünket magunkra!
– Ezt nem tehetem kérem – mondta az – mire Kovács még egyszer, de sokkal vészjóslóbban.
– Kérem, hagyjon magunkra a fiammal!
Riadtan kapott észbe az íróasztalánál ülő és mélyen gondolkodó férfi. Egy összegyűrt levelet szorongatott markában, amelyre – most, hogy a harang újból visszazökkentette a valóságba, – úgy nézett, mint egy véres késre.
Tétován tekintett vissza az előbbi semmibe, majd elkezdte kisimítani a már teljesen összegyűrt levelet az asztalon. Eközben elkezdett ereszkedni egy kövér izzadságcsepp a homlokáról, amely ráncainak domborulatain átbukdácsolva egyenesen a bajusz sűrűjébe tartott. A fullasztó nyári kánikula, és szemét csípő az izzadság ellenére nem volt ereje, hogy az egy lépéssel mögötte lévő ablakot megnyissa, és friss levegőt engedjen az irodába. Újra a papírra vetette tekintetét, és mint aki még valami csodában bízik, még egyszer nekilátott elolvasni a levelet.
