Íme Tüsi!!
2009 nyarán egy véletlenből született meg a bohócfigurám. Egy Kistérségi Fesztivál gyermekprogram sorozatában hézagkitöltésnek kellett. Huhh! Testem-lelkem tiltakozott ellene.
Harmincegynéhány éves színjátszó múlttal a hátam mögött rettenetesen idegenkedtem tőle. Kollégáim unszoltak: – Csináld meg! – Jó lesz az! – Meg különben sincs mivel kitölteni azt az egy órát! Az általam felajánlott és több ízben kipróbált tevékenységek mindegyike szerepelt már a jól összerakott műsortervben más előadókkal, moderátorokkal.
Este aztán azon gondolkodtam, miért berzenkedek ennyire ellene. Szégyellem-e a bohóc figurát magamra ölteni, vele azonosulni? Józan eszem meggyőzött arról, ha valamit jól csinálsz, akkor azon nincs mit szégyellni! Vajon tudom-e jól csinálni? Vagy csak középszerűen, hiszen ez azért más, mint az eddigi színpadi jelenlétem!!??
Lehetséges, hogy nagyképűségnek tűnik, (szerintem csak önismeret és önbizalom volt) – Mit? Van olyan dolog a világon, amit én nem tudok hitelesen eljátszani? Zárójelben: Rendben, most az egyszer!! Azt hiszem ez a gondolat volt Tüsi bohóc megfogantatása.
Megszületésében pedig minden kollégám bábáskodott. Ki a ruha beszerzésében, ki a játékezközök begyűjtésében, elkészítésében, ki a műsor részleteinek összedolgozásában, ki a maszk megalkotásában, ki a hajtogatható lufifigurák felderítésében. Köszönet érte mindnyájuknak.
Vajúdásra pedig csak egy hetünk volt.
Nem volt előttünk bohócminta, nem lebegtek szemünk előtt nagy elődök, azt akartuk, hogy küllemében legyen más, mint az eddigiek, de legyen szerethető és a maga módján egyszerű, műsorában pedig elsősorban az interaktív együttjátszás domináljon, csak éppen annyi csetlés-botlás és bohóctréfa, amennyi a hitelességhez kell.
A név pedig egyértelmű volt. Kora gyermekkorom óta viselem a Tüsi becenevet. Sokan-sokan ismertek már ezen a néven! Hát legyen ez is segítség!
Meglett az első fellépés. Féltem, kicsit bizonytalankodtam is. De a közönség nevetett, játszott velem, és tapsolt!
Nem csoda hát, hogy könnyű volt felelnem arra gyermeki kérdésre: – Tüsi bohóc! Te igazi vagy?
Azt hiszem, igazi lettem.
Bár a kezdet kezdetén egy alkalomra terveződött, de a sors akarata és a felkérések eredményeként a 2025-ben 16. bohócévemet kezdtem
Nem volt nehéz elfogadtatni a közvetlen környezetemmel ezt a tevékenységet, bár túlzás lenne azt állítani, hogy kitörő lelkesedéssel és tapsviharral fogadták, de hagyták tenni a dolgot, és nem gördítettek semmilyen akadályt elém. Bár édesanyám, a drága lélek, azért csak megfogalmazta kritikáját. Amikor először látott bohócként, szótlanul tett-vett, aztán csak kibökte: – Én normális gyereket akartam nevelni, nem ilyen bohócot! Ennyiben maradtunk.
Én cseppet sem bánom. Szívesen bújok bele Tüsi bohóc bőrébe, hiszen nekem is örömet jelent a vidámság, a nevetés, a taps!
Aztán lett felnőtt változat is. Kellett, mert kértek rá. Más lett, bár a szerkezet ugyanaz maradt. Csak kissé sikamlós – de nem ordenáré – betétdallal, felnőttesebb játékokkal, más megszólításokkal.
Nem, nem akarom meghódítani a világot, de jólesik, ha újabb és újabb helyen nevettethetek, de ugyanakkora élmény és nem kis büszkeség ugyanazon a helyen többször fellépni.
Örömet okozni jó dolog! Főleg úgy, hogy ritkán van olyan gyerek, aki a műsor elején még a hátsó sorokból kíváncsiskodik, vagy az anyja szoknyája mögül kukucskál, de a műsor végén azért kezet ne fogna velem, vagy bele ne csapna a tenyerembe.
Megyek, amíg kell a bohóc kicsiknek, nagyoknak. És amíg nekem is örömet okoz.
Mert kell a bohóc, kell a vidámítás, kell az együtt játszás ebbe a felgyorsult, elgépiesedett világba.
Egy kortynyi öröm, egy falat önfeledség, egy lélegzetvételnyi kiszakadás a valóságból, anélkül, hogy bántanának, vagy bántanánk valakit. Ezt adom, mint Tüsi bohóc a közönségemnek.
S tán a játéknak, vidámságnak üzenetértéke is lehet.