A művészet világa mindig is az emberi lélek legmélyebb rétegeit tárta fel – hidat képezve múlt és jelen, egyén és közösség, valóság és álom között. Vannak alkotók, akik nem csupán képeket festenek, hanem egész univerzumokat teremtenek: színekkel, formákkal, hangulatokkal, történetekkel. Szabó Attila, művésznevén Pasco, ezen alkotók közé tartozik. Művészete nemcsak a vásznon, hanem a mindennapokban, a közösségi életben, sőt, a zene és a festészet különleges szimbiózisában is megmutatkozik.
Keszthely városának kulturális életében meghatározó szerepet tölt be, miközben alkotásai messze túlmutatnak a helyi közegen: magyarországi és európai magángyűjteményekben is megtalálhatók. Pasco művészete egyszerre gyökerezik a realizmus, a szürrealizmus, a szimbolizmus és a szecesszió hagyományaiban, mégis minden egyes művében ott rejlik az egyéni látásmód, a személyes élményekből és érzésekből táplálkozó alkotói erő.
Az idő múlása, az időtlenség, a természet és az emberi kapcsolatok mind-mind visszatérő motívumok Pasco képein. Műterme nem csupán az alkotás színtere, hanem egyfajta szellemi műhely is, ahol a festészet és a zene egymást inspirálva születnek meg. A pandémia időszakában is nyitott maradt a közönség felé: nyílt napjain az érdeklődők testközelből tapasztalhatták meg az alkotás folyamatát, betekintést nyerve a művész mindennapjaiba.
A művészet Pasco számára nem öncélú tevékenység, hanem párbeszéd a világgal. Hite szerint az alkotás legmélyebb értelme, hogy adjon valamit az embereknek, és cserébe szeretetet kapjon vissza. Ez a kölcsönösség, ez a lelki utazás teszi igazán különlegessé és személyessé művészetét. Képei nemcsak technikai bravúrok, hanem érzelmek, gondolatok, emlékek lenyomatai – egy olyan világba engednek bepillantást, ahol a színek és formák az emberi lélek rezdüléseit közvetítik.
Az alábbi részben részletesen megismerhetjük Pasco festőművészeti tevékenységét, alkotói hitvallását, valamint azt a különleges atmoszférát, amely minden egyes művéből árad. Engedjük, hogy elkalauzoljon bennünket saját univerzumába, ahol a művészet valóban életforma, és ahol minden ecsetvonás egy újabb lépés az időtlenség felé
„A csend szigetén” … Szeretem egy képen megmutatni, mit tartok én idillinek. Klasszikus festői gondolat. Nincs benne semmi különös. Színes felhők úszkálnak az égen. Az erdő szélén kedves otthon áll, melyben néhány generáció leélte már az életét. Születések és halálok helyszíne. Mindez távol a civilizált világ őrjítő zsivajától. Csend van, nincs nesz, mit kéretlenül kellene elviselni, mi embertől származó. És a csend bölcsen engedi, hogy a természet beszéljen. Ez idilli.
Festőművészeti tevékenység
Szabó Attila, művésznevén Pasco, Keszthelyen élő festőművész, akinek alkotásai főként tájképek, csendéletek, absztrakt és szimbolista művek. 2022-ben „Az időtlenség lábnyomai” címmel nyílt kiállítása a Fejér György Városi Könyvtárban, ahol főként 2020 után készült festményeit mutatta be. Az alkotót az idő múlása, az időtlenség témája foglalkoztatja, ez jelenik meg képein is.
A kiállítás megnyitóján zenei aláfestést művészbarátai biztosítottak, így a zene és a festészet szorosan összekapcsolódik munkásságában. Ez a kettősség – a vizuális és a zenei élmény – különleges atmoszférát teremtett a kiállításon, és jól tükrözi Pasco alkotói világát.
A pandémia alatt is aktívan alkotott, műtermében rendszeresen tartott nyílt napokat, ahol az érdeklődők betekintést nyerhettek a festő mindennapjaiba, alkotói folyamataiba, és személyesen is találkozhattak vele. Szabó Attila szerint a művészet célja, hogy adjon valamit az embereknek, és cserébe szeretetet kapjon vissza – ez az alkotás egyik legmélyebb értelme számára.
Műveit több magyarországi és európai magángyűjteményben is megtalálhatjuk. Festészeti stílusában a realizmus, szürrealizmus, szimbolizmus és szecesszió elemei is felfedezhetők. Festményei között találunk tájképeket, csendéleteket, aktokat és absztrakt alkotásokat is. Az alkotás számára nemcsak technikai folyamat, hanem lelki utazás is, ahol a színek, formák és motívumok az érzelmek kifejezésének eszközei.
„A játszma”… Egy nagy játszma része csupán az emberi élet. Egy játszma, melyben a szerepeket és a játékszabályokat olyan valakik alkották meg, akik csakis a győzelemben érdekeltek. Elesni és küzdeni született a szegény ember fia s lánya. Uralkodni és kizsákmányolni a király, meg az egész pereputtya. E szomorú ténynek emlékműve ez a festmény. A kisember tehetetlenségének és örök kiszolgáltatottságának soha nem lesz vége amíg az ember világa létezni fog. Hiszen az uralkodók leszármazottjai az uralkodás jogát örökölik meg, míg a szegény ember gyermeke egy rozsdás bögrét, melyből még a dédapja ivott valamely háborúban, hol a királyokért ömlött a vére.
Közösségi és helyi szerepvállalás
Szabó Attila rendszeresen részt vesz keszthelyi kulturális eseményeken, például könyvbemutatókon, művészeti beszélgetéseken, ahol gitárosként is fellép. Művészbarátaival együttműködve a helyi közösség kulturális életének aktív szereplője.
Fontos számára, hogy a művészet ne csak egyéni, hanem közösségi élmény is legyen. A helyi rendezvényeken való részvétel lehetőséget ad számára, hogy másokkal megossza az alkotás örömét, és együtt gazdagítsák Keszthely kulturális életét. A közösségi szerepvállalás révén nemcsak inspirációt kap, hanem visszajelzést is, ami segíti a folyamatos fejlődésben. Pasco Picture Facebook oldala
Gyerekkor, család, iskolák
riporter: Milyen volt a gyerekkorod?
Pasco: Egyke gyerek voltam, ami akkoriban nem volt szokás. Sokat játszottam egyedül, a fantáziámat kellett használnom, de így is kellemes, szép gyerekkorom volt. Keszthelyen, a Zrínyi utcában laktunk, közel a parthoz, így a Balaton illata és a strand zaja meghatározó élmény volt. Szüleim dolgoztak, így gyakran játszottam egyedül, de később lettek barátaim is.
Anyám ruházati boltban dolgozott, apám mentős volt, így sokszor kerültem felnőttek közé, ami segített az emberek megfigyelésében és az emberismeret alapjainak kialakításában. Ezek az élmények később a művészetemben is visszaköszönnek, hiszen a megfigyelés, az emberi kapcsolatok és a mindennapok hangulata gyakran megjelenik a képeimen.
A gyerekkorom meghatározó élményei közé tartozik a balatoni strandolás, a családi kirándulások, és az, ahogyan a felnőttek világába betekintést nyerhettem. Ezek a tapasztalatok segítettek abban, hogy nyitottabb legyek az emberek felé, és érzékenyebben figyeljem meg a körülöttem lévő világot.
riporter: Hol jártál iskolába? Volt-e olyan tanárod, aki nagy hatással volt rád?
Pasco: A keszthelyi Szendrey (ma Ranolder) iskolába jártam. Nem voltam szorgalmas tanuló, de mindig érdekelt a zene és a rajz. Egy osztálytársam, Ildikó, már elsős korában hegedült, ami nagy hatással volt rám. Az iskolai felvonulások, dobosok is inspiráltak zeneileg.
A rajzórákat imádtam, ott szabadon alkothattam, főleg zenélést, zenészeket rajzoltam. A rajztanárom, Vértesaljai Mária, bátorított a kreativitásban, és mindig támogatta, hogy saját utamat járjam. Az iskolai élmények, a tanárok és a barátok mind hozzájárultak ahhoz, hogy a művészet iránti szenvedélyem egyre erősebb legyen.
Az iskolai közeg, a barátságok és a tanárok támogatása mind hozzájárultak ahhoz, hogy bátran merjek kísérletezni, új dolgokat kipróbálni, és ne féljek a hibáktól.
„Átjárók” … Vannak átjárók, melyek összekötik a világokat. … Az általunk látott és megfogható valóságot nevezhetnénk egyetlen világnak, ha nem lenne bennünk egy másik világ is. A képzeletünk és a szellemünk világa, amely mindenképpen különbözik a látott világtól, az anyagtól. Így léteznek átjárók, melyek összekötik e kettőt. Az átjárók a képzelet szabadságához vezetnek, vagy akár kusza álmaink megértéséhez. A teljes értékű létezés lehetőségének a kulcsai az átjárók.
A művészi pálya kezdetei
riporter: Hogyan kezdtél el gitározni és festeni?
Pasco: Hetedikes koromban hallottam először kemény rockzenét, ami miatt gitározni akartam. Barátaimmal magunknak készítettünk hangszereket, zenekart játszottunk. Rajzolni mindig is szerettem, gyerekkoromban sokat rajzoltam, főleg azt, ami éppen érdekelt.
A zene és a rajz párhuzamosan fejlődött bennem, inspirálták egymást. Egy tragédia, apám halála is befolyásolta az alkotásaimat: a zene segített feldolgozni a veszteséget, és egyre komolyabb zenéket kezdtem hallgatni. Középiskolában már tudtam, hogy a művészetek komplexitása érdekel, és ebben tanáraim is támogattak.
A művészet számomra nemcsak önkifejezés, hanem gyógyító erő is, amely segít feldolgozni az élet nehézségeit, és újra megtalálni az egyensúlyt. Az alkotás folyamata során a zene és a festészet egymást erősítik, és sokszor előfordul, hogy egy zenei motívum vagy hangulat hatással van a képeimre, vagy éppen fordítva: egy festmény inspirál egy zenei ötletet.
Hétköznapi élet, mesterség
riporter: Volt-e polgári foglalkozásod a művészet mellett? Hogyan tudtad összeegyeztetni a mindennapi életet és az alkotást?
Pasco: Középiskola után dolgozni kezdtem, de a szabadidőmet mindig a gitározásnak és a festésnek szenteltem. Kitartás kellett hozzá, de sosem hagytam abba az alkotást, még ha az élethelyzetek néha akadályozták is. Lelkesedésem töretlen, a feleségem támogat ebben. Főként magamnak alkotok, így nem zavar, ha a környezetem nem napi szinten érdeklődik az alkotásaim iránt.
Fontosnak tartom, hogy a mindennapi élet és a művészi alkotás ne legyenek egymás ellenségei, hanem inkább kiegészítsék egymást. A kitartás, a szorgalom és a belső motiváció nélkül nem lehet hosszú távon alkotni, ezért mindig igyekszem megtalálni az egyensúlyt a hétköznapi teendők és a művészet között.
A mindennapi munka sokszor inspirációt ad, új témákat, karaktereket, helyzeteket hoz az alkotásba, így a hétköznapi élet és a művészet folyamatosan hatnak egymásra.
„Emlékezés” … Emlékezés nélkül a létezés értelmetlen lenne. … Amikor tudatosan emlékezünk, egy fotógyűjtemény darabjait albumokba rendezzük témájuk és érzelmi tartalmuk szerint. … Ám az emlékezéseink pillanatai olykor maguktól következnek be, mindenféle tervezettség és tudatosság nélkül. Emlékeink néha úgy keverednek össze egymással, mint az asztalra hajított kártyalapok. … Szeretek játszani a festészetemben ezekkel az összekeveredett kártyalapokkal.
A zene és a festészet kapcsolata
riporter: Mit jelent neked a zene és a festészet? Hogyan kapcsolódik össze a két művészeti ág az életedben?
Pasco: Nem tudnék választani a kettő közül, mindkettő egyformán fontos. Az alkotás során nincs határ a zene és a festészet között, együtt rezonálnak bennem. Festés közben általában zenét vagy hangoskönyvet hallgatok, ritkán van teljes csend.
A szabadban inkább inspirációt gyűjtök, de a képeim többsége műteremben készül. A festészet számomra lelki, érzelmi és szabadságvágyhoz kötött tevékenység, nem technikai kérdés.
A zene és a festészet egymást erősítik, sokszor előfordul, hogy egy zenei motívum vagy hangulat hatással van a képeimre, vagy éppen fordítva: egy festmény inspirál egy zenei ötletet. Az alkotás nálam mindig belső utazás, ahol a két művészeti ág szinte elválaszthatatlanul összefonódik.
Jelen, jövő, művészlét
riporter: Hogyan látod most a művészlétet, a jövődet?
Pasco: Jelenleg szerencsésnek érzem magam, mert főállásban foglalkozhatok a festészettel és a zenével. Fontos, hogy a művész realista is maradjon, ne szakadjon el a valóságtól. Magyarországon a művész sorsa azon múlik, mennyire hisz magában, és hogy képes-e ebből megélni.
Én mindig magányos farkasként alkottam, nem pályáztam díjakra, nem kerestem elismerést, inkább a saját utamat jártam.
A művészetben a legfontosabb a kitartás, az önazonosság és az, hogy az ember ne veszítse el a lelkesedését. Ha valaki valóban elhivatott, akkor a nehézségek ellenére is megtalálja az örömöt az alkotásban, és képes lesz megőrizni a saját hangját a világban.
„Fények” … Tájkép festéskor elkerülhetetlen, hogy a fényt hívja segítségül a festő. Mert a fények játéka emeli drámai fokra a látványt. A természet megfigyeléséből következik az ihlet. Az ihlet pedig nem más, mint egy belső tűz örökké izzó parazsa. Éppen csak rá kell fújni és fellobban a láng s ragyogni kezd a lélek. Ez a ragyogás kerül aztán a festményre.
A zene és a festészet kapcsolata – részletesen
Pasco számára a zene és a festészet nem két különálló világ, hanem egymást erősítő, szorosan összefonódó művészeti ágak. Az alkotás folyamata során nincs éles határ a kettő között: mindkettő egyformán fontos, és az egyik inspirálhatja a másikat. Ez a belső rezonancia az alkotó személyiségében és munkáiban is megjelenik.
Alkotói folyamat:
Festés közben Pasco általában zenét vagy hangoskönyvet hallgat, ritkán van teljes csend. A zene háttérként szolgál, segíti az elmélyülést, és gyakran ad lendületet vagy hangulatot az alkotásnak. A hangoskönyvek, különösen a magyar klasszikusok, szintén inspirációt jelentenek számára, hiszen a szöveg és a képi világ egymásra hatnak, és új gondolatokat, érzelmeket hívnak elő.
A festészet számára lelki, érzelmi és szabadságvágyhoz kötött tevékenység, nem pusztán technikai kérdés. Az alkotás során a zene segít abban, hogy az érzelmek szabadon áramoljanak, és a képekben is megjelenjenek. A zene ritmusa, dallama, hangulata sokszor visszaköszön a festmények színeiben, formáiban, kompozíciójában.
Kölcsönhatás:
Gyakran előfordul, hogy egy zenei motívum vagy hangulat hatással van a képekre, vagy éppen fordítva: egy festmény inspirál egy zenei ötletet. Az alkotás nálam mindig belső utazás, ahol a két művészeti ág szinte elválaszthatatlanul összefonódik.
A zene és a festészet egymást erősítik, mindkettő segít feldolgozni az élet nehézségeit, és újra megtalálni az egyensúlyt. A zene gyógyító ereje, a festészet szabad kifejezésmódja együtt adja azt a komplex élményt, amely Pasco művészetének alapja.
A szabadban inkább inspirációt gyűjt, de a képei többsége műteremben készül. A természet, a balatoni táj, a mindennapi élmények, a zene és az irodalom mind hatással vannak az alkotásaira. Az élmények feldolgozása során a zene segít abban, hogy a pillanat hangulatát, érzelmi töltetét át tudja vinni a vászonra.
A festészet és a zene közös pontja az improvizáció, a szabadság, az önkifejezés. Mindkettőben fontos számára, hogy ne legyenek merev szabályok, hanem a belső világ, az érzelmek és a fantázia vezesse az alkotást.
Pasco szerint a zene és a festészet egymás nélkül nem teljesek. Az alkotás során mindkettő jelen van, és együtt teremtik meg azt a különleges atmoszférát, amely a műveiben is érzékelhető. Az alkotói folyamatban a zene segít elmélyülni, a festészet pedig lehetőséget ad az érzelmek vizuális kifejezésére. Ez a kettősség teszi igazán egyedivé és személyessé Pasco művészetét.
„Közel az ősz” … A festő szereti igazán az őszt. Bármerre tekintünk ősszel, a színek különös táncát láthatjuk. A szürke égbolt, mint semleges háttér, felerősíti az ősz színeit. Számomra az ősz az egyik legjobb inspiráció a tájkép festéshez. Nem tudok betelni a sárgák, okkerek, rozsdabarnák és vörös színek sokaságával, amelyek meghatározzák az őszi látványt.
A művészet nemcsak az alkotás öröméről és az egyéni kifejezésről szól, hanem szorosan összefonódik a társadalmi környezettel, amelyben megszületik. Szabó Attila, művésznevén Pasco, festőművészként és zenészként nemcsak saját alkotói világát, hanem a magyar kulturális élet mindennapjait is érzékenyen figyeli. Gondolatai a vidéki és fővárosi kulturális különbségekről, a művészeti támogatásokról, a pályázati lehetőségekről és a fiatal művészek útkereséséről hiteles képet adnak arról, milyen kihívásokkal és lehetőségekkel találkozik ma egy alkotó Magyarországon. Az alábbi összefoglalásban Pasco társadalmi létkérdésekről alkotott véleményét olvashatjuk: a szerkesztő
Társadalmi létkérdések: Hogy látja ezt Szabó Attila
– Hogyan látod a mai magyar kulturális élet mindennapjait, különösen vidéken?
A fővárosi és a vidéki kulturális élet között mindig is volt és lesz különbség. A főváros valósággal tobzódik a kultúra bőséges kínálatában, a vidéki kulturális élet pedig fuldoklik önnön lehetőségeinek korlátjai között, melynek emberi és pénzügyi okai mindenki számára ismeretesek. Az egyik fő ok az, hogy a kultúrára éhes vidéki ember beletörődött sorsába, miszerint a kultúresemények száma és minősége soha nem fogja utol érni a fővárosit bár a lelkes vidéki művészek mégis bíznak benne, hogy egyszer majd ez bekövetkezik.
– Mit gondolsz a jelenlegi művészeti képviseletekről, szervezetekről? Mennyire érzékeled, hogy széles körben támogatják a festőművészeket?
Egy magamfajta vidéki festőművész a padlásról semmit nem tud a művészeti képviseletekről, csak annyit, hogy e fogalom létezik. Miután jómagam még egyszer sem tapasztaltam olyat, hogy egy kiállítás szervező felajánlott volna némi pénzmennyiséget nekem, például a kiállított képek bekeretezésére, csak arra tudok következtetni, hogy a művészeti képviseletek és szervezetek hatásköre jelenleg inkább erkölcsi jellegű, mint anyagi. Gondolom, itt vidéken, nem én vagyok az egyedüli festőművész, aki neki sem áll hajókázni az adminisztráció zátonyai között. Tesszük a dolgunkat és nem keresgéljük semmiféle támogatásnak még a lehetőségét sem.
– Milyen lehetőségei vannak ma egy festőművésznek országos szinten bemutatkozni, kiállítani? A központi támogatási rendszerre asszociálj!
Hála az internetnek, minden festőművész értesülhet arról a tényről, hogy vannak különféle pályázatok a műveik bemutatására. Az persze nem egészen egyértelmű, hogy valamiféle központi rendszer áll-e a pályázatok mögött. Számomra egyértelmű, hogy egy pályázat nem más, mint egy váróterem az országos ismertség zárt ajtója előtt, mely felettébb nehezen akar résnyire nyílni. Egy országos ismertség felé azonban vezet másik út is, amelyen nagy szükség van a főhajtás tudományának megfelelő ismeretére és a szerencsére.
– Mennyire érzed, hogy a vidéki művészeknek ugyanolyan esélyeik vannak, mint a fővárosiaknak?
A főváros az főváros. A vidék pedig vidék. Lényeges különbségek vannak az érvényesülés lehetőségeiben. Ez a különbség az élet minden frontján érvényes és megmásíthatatlan. Ám minden művésznek hinnie kell saját művészetének értékében és erejében. Akkor a különbségek már mindjárt nem olyan borzasztóak.
– Milyen tapasztalataid vannak a pályázatokkal, támogatásokkal, szakmai együttműködésekkel kapcsolatban?
Eddig még nem állt szándékomban pályázatokon részt venni. Ennek oka egyszerű. Távol áll tőlem az oklevelek világa. … A támogatásról van egy sztorim. A ’90-es években volt szerencsém egy budapesti galériának dolgozni. Havi tíz festményt leadtam. Ők bekeretezték a festményeket és mindet értékesítették is. Még festéket is adtak. Kell ennél szebb? Egy-két közös esztendő után kiderült a mérleg. Egy falusi ház árával tartoztak nekem, ám ebből egy fillért sem tudtam érvényesíteni.
„Hercegnő” … Van abban valami titokzatos és megérthetetlen, hogy már akár a születéskor eldőlhet az ember sorsa. Így lehet csak, hogy valaki hercegnőnek születik. S lábai előtt hever az egész világ, szépsége pedig örök és időtlen, bármely kornak etalonja.
– Szerinted mennyire van jelen a kortárs festészet a magyar közéletben, médiában?
A kortárs festészetre a magyar közéletnek és médiának nem sok szüksége van. A festészettel a főmédiában nem lehet akkorát durrantani, mint egy tehetségtelen, idióta, celebnek nyilvánított félkegyelmű böfögéseivel. A festészet más dimenziókban jelenik meg és csakis a közösségi médiára támaszkodhat. Ott nincs is baj. A kortárs festészet így egy kis kerülővel mégis része a magyar közélet értelmesebb felének.
– Mit tartanál fontosnak a hazai művészeti élet fejlesztése érdekében?
Rendet tenni a felvevőpiacon a fejekben. Ám ez, a világ jelenlegi állása szerint még az Istennek sem sikerül. Nagy és végső elbutulását a társadalmaknak a művészet létezése éppen csak lassítani képes. Tudom, ez elég lehangolóan véleménynek tűnik. Ám a művészet sohasem hal meg, mert mindig akad néhány értelmes, érzelmekben gazdag álmodozó művész, aki még a világ szemétdombjának a tetején is képes megírni egy gyönyörű verset, vagy megfesteni egy csodálatos képet. Éppen ezért a művészet mindig ott „szemtelenkedik” mindenhol, akár valamiféle idegesítő légy a legelésző baromjószágok orra környékén. … Nem kell a művészeti életet fejleszteni sem a mi hazánkban, sem másutt a világon. Fejlődik az magától is. És az addig jó, amíg a maga lépéseivel teheti. Isten óvja a művészetet a könyökkoptató bürokratáktól!
– Milyen tanácsot adnál fiatal festőművészeknek, akik országos szinten szeretnének érvényesülni?
Legyenek a végletekig türelmesek és kitartók. Bízzanak magukban és a szerencséjükben. Alázattal viseljék tehetségük édes terhét. Ne higgyenek minden jól hangzó ígéretben. Kerüljék a karrierizmus kísértéseit. Fogadják el, hogy a hegymászást nem lehet kiváltani helikopterrel. Mindezt megértve, már nem is olyan fontos országos szinten érvényesülni. Különben is, egy művésznek az örökkévalóság felé vannak elszámolni valói.
– Mit gondolsz a művészeti képzések fontosságáról? Nyilván elismered, az akadémiák jelentőséget és létét, de! …tudjuk, hogy a tehetség nem feltétlenül köthető akadémiai végzettséghez, vagy egyetemekhez…mégis felmerül a kérdés, hogy az ott, az egyetemeken, főiskolákon, akadémiákon tanultak többé teszik az alkotót? Több lesz, magasabb művészi értéket képvisel egy alkotás, ha diplomás ember készítette? Szebb lesz egy kép színvilága, ha az ember színelméletet tanult?
Amikor arról beszélünk, hogy a művészet létezhetne-e szakmaiság nélkül, akkor arról beszélünk, hogy az emberi lény képes mindenből tudományt csinálni. … Akik a művészetre úgy tekintenek, mint egyfajta elsajátítható szakmára, azok számára mindenképpen javasolt, hogy szakmai irányú tanulmányokat folytassanak. Sajátítsák el a színelmélet tudományát, tanulják meg egy kompozíció „helyes” felépítését. Biztosan jó festő válik belőlük. Ám a művészethez ez önmagában kevés. A technikai tudás mellé más ismeretekre is szükség van, hogy művészet születhessen. Önmagunkat kell megismerni és az életet megérteni a maga gubancosságával együtt. Ehhez pedig jó megfigyelővé kell válni és szeretettel elfogadni mindent, amit látunk. Összefüggéseket kell keresni, melyek elvezetnek más összefüggésekhez. Majd az összefüggések feletti elmélkedésekből alkotásokat létre hozni. … Meg kell ismernünk a lelkünket is, mely egy magasabb dimenzióból szegődött mellénk útitársnak itt, a földi létünkben. A lélek mindent előbb lát és érzékel, mint satnya érzékszerveink. És a lélek örökké üzen felénk. Ezekből az üzenetekből kell alkotnunk. Talán itt kezdődik a művészet. A MŰVÉSZET, melyről örök viták és találgatások folynak. Pedig oly egyszerű! Egy ötéves gyermek leül és rajzol, fest. Nincs színelmélet, kompozíciós kényszer. Nincs korlát. Alkotás van, mely a legtisztább és a legőszintébb forrásból táplálkozik: a teremteni akarásból.
Összegzés
Pasco művészete túlmutat a hagyományos festészet keretein: alkotásai egyedi atmoszférát teremtenek, ahol a zene és a képzőművészet szorosan összefonódik, és az időtlenség motívuma minden ecsetvonásban jelen van. Keszthely keretvárosban élő alkotóként nemcsak a helyi kulturális élet meghatározó szereplője, hanem művei magyarországi és európai gyűjteményekben is megtalálhatók. Művészete a realizmus, szürrealizmus, szimbolizmus és szecesszió hagyományaiból táplálkozik, miközben minden alkotásában ott rejlik az egyéni látásmód, a személyes élményekből fakadó inspiráció.
Az alkotói folyamat számára nem csupán technikai bravúr, hanem lelki utazás is, ahol a zene és a festészet egymást erősítve segítik az érzelmek, gondolatok és emlékek kifejezését. Pasco hitvallása szerint a művészet lényege a párbeszéd, a kölcsönösség, amelyben az alkotó ad és kap, gazdagítva ezzel saját magát és közösségét.
A mindennapi élet, a közösségi szerepvállalás, a gyermekkori élmények és a zene szeretete mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Pasco művészete hiteles, őszinte és inspiráló legyen. Az alkotás öröme, a kitartás, az önazonosság és a lelkesedés mind olyan értékek, amelyek példát mutatnak a fiatal művészeknek is.
Pasco Pictures világa arra hív bennünket, hogy merjünk álmodni, alkotni, és megtalálni a saját hangunkat – akár a festészet, akár a zene, akár az élet bármely területén. Művészete bizonyítja, hogy a valódi értékek időtállóak, és a művészet mindig képes hidat építeni ember és ember, múlt és jelen, valóság és álom között.
Szabó Árpád: tradíciók.hu
