Győrfi András: Öt éve írtam ezt az írást a ma száz éve született Szász Endréről.
Azóta se történt semmi.
Ziccer
Nagy ziccert hagy ki az ország azzal, hogy az amúgy itthon művészként szinte egyedülállóan ismert Szász Endrét nem teszi világhírűvé. Ezt a ziccert más nagyobb és kevésbé nagyobb, de okos nemzetek nem hagyják ki egy-egy festőjükkel kapcsolatban. Dolgoznak rajta, terjesztik és pénzt áldoznak rá, így kialakulhatott egy Picasso, egy Dalí, egy Schiele, egy Hundertwasser, egy van Gogh, egy Chagall vagy épp egy Frida kultusz, hogy csak a legismertebbeket említsem. Ezeket a neveket a világ bármely pontján kiejtve tudják, hogy nem mondjuk egy focistáról van szó. Tapasztalatból mondom, hogy mikor kilépek Hegyeshalomnál vagy épp Rábafüzesnél az országból, zéró, azaz nulla festőművészeink ismertsége és ebben Szász sem kivétel. Talán Munkácsy az utóbbi időben valamit javított a pozíción, de az meg sem közelíti az előbbi névsort. Manapság egy politikus viszi a pálmát, lassan lekörözve az amúgy zseni valamikori focistát, akit még talán az őserdőbeli indiánok is ismernek. De ezzel, valljuk meg, nem vagyunk beljebb. Mi festők.
Szász Endre
Mi lehet az ok?
Az ok, kérem szépen, a festészeti kultúránk jelentéktelenné tétele. Államilag.
Fontosabb egy szakmunkás, mint egy piktor, hogy egy nagyvállalkozót idézzek. Talán az is, hogy nincs elég Szász kép közgyűjteményekben, pedig aztán ő a turbó mennyiség elkészítőjeként vált ismerté. Talán ő is “bűnös”, hogy a nagy és jelentős művek helyett egy idő után a sorozatgyártást és a pénzt választotta, minden tiszteletem ellenére mondom ezt. De akkor is. Ki, ha ő nem?
Mi lehet a megoldás?
Összegyűjteni a képeit, akár felvásárolni a nagyobb, Amerikában és itthon fellelhető munkáit. Normális múzeumot nyitni neki Budapesten, mert a várdai, hogy is mondjam, periférikus, Kati minden munkája és szervezőkészsége ellenére. Könyvekkel és nemzetközi kiállításokkal méltó reprezentálást kell teremteni. Kiplakátolni képeivel a fővárost, Soros már úgyis uncsi. Ha jönnek újra a turisták, hadd lássanak valami értékeset is a hirdetőtáblákon. Utcákat és díjakat elnevezni róla. Életrajzi filmet készíteni kalandos életéről, akár egy hollywoodi sztárral a címszerepben, ha már egy italgyár megteszi ugyanezt. És még számtalan dolgot kellene erre áldozni.
Szász Endre: Portré
Főleg persze pénzt.
A festőművész nem azonnal hozza meg a befektetett anyagiakat, hanem idővel. Évtizedekkel.
De talán nem kellene újabb 95 évet várni erre.
Mert nem sűrűn születik itthon ilyen művész.
És minél később kezdünk neki, annál több energiába kerül.
