Alig hogy leszálltak a helyijáratos buszról, Gyuri félelemmel teli szemel nézett fel az impozáns méretű kórházi épületre. Előbb az apjára, majd az anyjára tekintett, s szólásra nyitotta a száját, de apja szemében látta, hogy nincs vissza út! Az anyja is bátorította a szemével, majd egy pár pillanat múlva ezt mondta fiának:
– Kisfiam, amit most fogsz tenni, az meghatározó lesz az egész életedre. Ne hagyj cserben bennünket, és ne hagyd cserben önmagad!
Csak bólintott Gyuri, és – mint akinek ólomból vannak a lábai,- nyomában szüleivel elindult a kórház bejárata felé.
Öcsi éppen egy könyvet olvasott, amikor a beszólt a nővér, hogy van itt valaki, aki szeretne bejönni. Egy fiú,- mondta még utólag.
– Vajon ki lehet az?- gondolkodott el Öcsi, de aztán kérte a nővért hogy küldje be a szobába a látogatót.
– Szia!- köszönt rá Öcsire Gyuri. Bejöhetek?- kérdezte halkan úgy, hogy közben kerülte annak a tekintetét.
– Szia!- mondta rémülten Öcsi, s levegő után kezdett kapkodni, majd azt nézte, kitől kérhetne segítséget.
– Nem akarok sokáig időzni,- nem is megyek beljebb,- mondta csendesen Gyuri. Csak azért jöttem, mert szeretnék tőled bocsánatot kérni. Nagyon szemét voltam veled, pedig te soha nem bántottál engem egy szóval sem! Sajnálom nagyon, ami történt, s tudom, hogy ezt jóvátenni már úgysem lehet. Mégis azt hiszem, hogy muszáj volt ide jönnöm. Kérlek, ne haragudj rám!
Öcsi egy kicsit megnyugodva nézte Lacit. Se szánalom, se gyűlölet nem volt a szemében.
– Nem haragszom rád!- mondta halkan. Most már úgyis mindegy, mert mi elköltözünk innen. Így nem leszünk egymás útjában. Még két-három hét, aztán kimehetek innen, s akkor máris költözünk a faluból. Tudod, csak az iskolát sajnálom, meg Erzsike nénit, na meg a halas tavat!
Gyuri szeméből potyogtak a könnyek, amikor újra Öcsire nézett.
– Kezet szoríthatok veled?- kérdezte már-már majdnem sírva. Nagyon szeretném.
– Jó nem bánom, ha úgy gondolod.
Laci az ágyhoz lépett és megszorította Öcsi jobbját, majd az ágyban felülő gyerek vállára borulva rázni kezdte a néma zokogás!
Laci apja és anyja az ajtóban állva szintén könnyeztek. Sőt! Az őrző ablaka mögött álló főorvos is letörölte könnyeit, miközben a mellette álló nővérnek ezt mondta:
– Szemünk előtt született egy igazi úriember, és szemünk előtt vált férfivá egy gyerek!
Öcsi,- miután gyógyultnak nyilvánították- lázasan készülődött haza. Apja és az anyja ment érte, s boldogan nézték, hogy Öcsi mindenkitől külön köszönt el, hogy jókedvű volt és nyoma sem látszott rajta a súlyos sérülésnek. Egy pillanatra ők is elfelejtették a sok gondot, a lelki sérüléseket, s felhőtlenül örültek ők is gyermekükkel. Hálásan köszönték meg a sok segítséget, és Öcsit maguk előtt terelve elindultak haza.
A harangszó, amely a buszról éppen leszálló családot köszöntötte, valahogy más volt. Öcsinek eszébe jutott Andrea és Gyuri. Furcsának találta, de most nem nyomasztotta a Kovács gyerek. Eszébe jutott, amikor a kórházban a vállára borulva csendben rázta a zokogás. Öcsi most is, és akkor is megkönnyebbülést érzett. Nem tudta megmagyarázni, de biztonságot érzett ezáltal. Miközben hazafelé szaporázták lépteiket úgy tűnt neki, hogy megváltozott minden. A falu sokkal kisebbnek, szegényesebbnek tűnt, mint azelőtt. A sarki bolt, a kocsma, a cipész műhelye, vagy Fodor Józsi bácsi kovács műhelye, mind olyan kicsinek és idegennek tűntek számára- de aztán egy ismerős kutya ugatás felrázta merengéséből, és az utcájukból Csuli, a pulijuk rohant elképesztő sebességgel Öcsi felé. Volt ám nagy öröm mindkét részről. A kutya sírva vonított örömében, Öcsi pedig magához ölelve a torzonborz kutyát, percekig beszélt hozzá, csitította, babusgatta, csak úgy az útszélén.
– Jól van na,- te butuska, látod visszajöttem hozzád. Azt hitted, hogy már soha többé nem látsz? Csuli két lábra állva fekete gombszemeivel azt mondta „ igen, azt hittem”, s barátságosan tovább csóválta a bozontos farkát.
– Szervusz kisfiam! – köszönt jó hangosan Öcsire Rozi néni, aki isten tudja honnan neszelte meg hazaérkezésük időpontját, mert – az állítólagosan teljesen lebénult lábaival, – szaporázva lépteit, sietősen igyekezett Öcsiék felé. Csuli mérgesen vakkantott egyet Rozi nénire, hogy tudja az öreglány merre – hány méter.Végül is ő azért van itt, hogy a kis gazdinak semmi baja ne essék.
– Essen beléd a balha!- te szőrgombóc. A mútkor is majd szét rágtá, pedig én nem bántottalak sohase. Na erigy má innen! – hadd kérdezek má valamit ettő a kis gyerektő, morgolódott a kutyával, és a „béna” lábaival többször is Csuli felé rúgott.
– Á, ne tessék már félni Csulitól kacagott Öcsi, ő nem bántana senkit sem, neki csak a szája nagy.
– Oszt mongyad csak lelkem, meggyógyítottak az orvosok, – he? Mer engem nem tunnak meggyógyítanyi, csak fel írják azt a sok méregdrága tabletát, oszt szeggyed Rozi! – csak úgy isten puffra. Oszt hallom, – kőtöznek hamarosan,- váltott gyorsan témát az öreglány – azt a pár kocsi fát is viszik magukkal, vagy el akarják adnyi? – nézett róka szemeivel Öcsi anyjára.
– Nem! – nem visszük magunkkal, ott ahová mi költözünk, nem ilyen fával tüzelnek.- mondta mosolyogva Öcsi apukája. Ha kell magának, akkor megegyezhetünk, de most ha nem haragszik haza mennénk. Sok a dolgunk… meg aztán Öcsinek még pihennie kell.
– Na Isten áldja Rozi néni! – holnap jöjjön át hozzánk és megegyezzünk a fára.
– Isten áldja meg érte magukot fiam!- Oszt vigyázzanak ám erre a kis fiúra, mert ennek a szemébő is árad az értelem.
Öcsi anyja előző nap csirkét vágott, és csak úgy sóba párolta és pirította meg a gyenge húst, éppen úgy, ahogy a gyerek szerette. De a fiú nem sokat evett, inkább csak turkálta az ételt. Egyértelmű volt, hogy sok kérdés motoszkál fejében és jobb lesz ezeken most túl esni.
– Bánt valami kisfiam? – szólalt meg az apja.
– Nem, – nem bánt semmi, csak azon gondolkodom, hogy milyen lesz az ahová megyünk, és ott milyen iskola van, és kik járnak oda? Ott is csúfolni fognak majd?
– Nem fognak csúfolni kisfiam. Abba az iskolába több százan járnak és sok gyerek nem is ismeri egymást egész tanéven át. Mi egy messzi városba költözünk, ott kaptam munkát, ott fogunk élni egy emeletes városi ház egyik földszinti lakásában. A gyár biztosítja nekem, kifizetnem pedig majd csak akkor kell, ha az itteni házunkat el tudjuk adni.
– Apa!- és ott hogy férünk el ennyien ?
– Ugyanannyi szoba lesz abban a lakásban is, mint itt, csak valamivel kisebbek. Majd összehúzzuk magunkat.- mondta, és játékosan megbökte Öcsi oldalát.
– És melyik az a város, apa?- kérdezte még mindig aggodalmaskodva a fiú.
– Dunaújváros. Ott fogok dolgozni a Vasműben. Édesanyád is kapott állást a papírgyárban. Képzeld, több lesz a pénzünk, így ti is nyugodtabban tanulhattok majd! Képzeld el kisfiam, ott a városban olyan nagy könyvtár van, ahol több ezer mű áll az olvasók rendelkezésére.
– Én is olvashatok majd ott?- villant a tekintete a gyereknek.
– Hát persze, hogy olvashatsz. Majd beiratkoztok oda, és annyit olvasol, amennyit csak akarsz!
– Apa mikor költözünk abba a városba? És mivel megyünk oda?
– 3 nap múlva indulunk. Egy teherautót kaptunk a költözéshez, aminek a díját természetesen ki kell majd fizetnünk. Te is tudod nincs sok mindenünk, a teherautóra felfér az egész életünk- mondta a férfi, miközben gondolatban már a lehetséges szebb jövő tervezgette. Magában arra gondolt, hogy tulajdonképpen nem sajnál itt hagyni semmit sem, – s habár ő is tudta, hogy ez nincs egészen így – mert a két munkahely, a kapott új lakás, a gyerekek biztosabb jövője, a több pénz, mindenért kárpótolja majd őket. A férfi pontosan tudta azt is, hogy annak köszönheti ezt a sok mindent, hogy az itteni gyárban szakmailag a legjobbak közé tartozott.
1968 lévén az új gazdasági mechanizmus keretein belül a jó szakemberekre nagy volt a szükség mindenütt, hát még Dunaújvárosban! Aztán azt is pontosan tudta, hogy a gyári pártszervezet is „támogatta” az áthelyezési kérelmét! A szervezet vezetője személyesen gratulált neki az áthelyezéshez. Volt valami keserű íz ebben, de nem törődött vele. Nem tehette meg Öcsivel, hogy tovább önérzeteskedik. Menniük kell, így akarta és így is lesz!
– Apa! Szeretnék kimenni a halastóhoz és a patakhoz egy kicsit, ha nem bánod! Szeretnék elbúcsúzni a vízi csibéktől, s ha lesz kedvem, akkor fogok egy-két kecskebékát- utoljára.Lehet hogy ott Dunaújvárosban erre már nem lesz lehetőség.
– Jaj, dehogynem lesz kisfiam, hiszen ott folyik a nagy Duna, csak tudsz majd fogni ott is egy-két békát, – mondta teli reménnyel a férfi. Na menj csak gyorsan, de időben gyere haza, mert sok a dolgom, nem szeretnék érted menni!- fenyegette meg ujjával a gyereket pajkosan az apja.
Egy hosszúra nyesett fűzfavesszővel verte unottan a patak halkan csobogó vizét, és közben arra gondolt, kár itt hagyni ezt a szép helyet. Mennyi „csíkot” fogtam itt, és mennyi kecskebékát. Úgy vették a határőr tisztek a combját, mint a mézet! Jól kerestem vele. A mozi pénz legalábbis kijött belőle – javította ki magát. S vajon lesz-e a Duna mellett ennyi és ilyen ízletes papsajt mint itt van? Na és mi lesz Csulival,- fogta el a félelem. Ezt meg sem kérdeztem, gondolta nagy riadalommal. Amíg ezen gondolkodott, közben nem vette észre, hogy a patak másik oldalán futó poros földúton vele szemben megállt egy gumikerekű lovas kocsi.
– Szevasz Öcsi!- rikkantott egy érces hang. Hogy vagy fiam, kiengedtek hát a kórházbó? -kérdezte a túloldalról Kiss Feri apja.
Öcsi hirtelen nem tudta mit csináljon. Elfusson szó nélkül, vagy válaszoljon ennek a drabális embernek. Végül is úgy döntött, hogy marad és válaszol neki, a patak úgy is kettéválasztja őket- gondolta magában.
Igen,- kiengedtek!- Feri bácsi. Éppen ma jöttem haza. De holnapután már költözünk is el a faluból- tette hozzá a biztonság kedvéért.
– No fene, aztán hova kőtöztök ecsém?
– Dunaújvárosba.
– Hát sajnálom, hidd el!- mer apád jó munkás vót ám! Meg oszt az a kutya gyerek is megérdemli amit kap. Azt nem sajnálom, egy cseppet se.
– Te gyerek, szólt át újból a férfi, oszt mi lesz a házatokkal? Elaggyátok,vagy nem?
-Azt nem tudom, kérdezze meg maga!
– Hát én velem nem igen ána szóba má apád a fiam miatt, azt gondolom. De hát egye fene, majd csak lesz valahogy! No isten álgyon fiam, oszt egyszer csak majd bocsássá meg a Ferkónak is!- s a lovak nyakába csapott, majd gyorsan elporzott a földúton.
Te lány,gondolkodtam azon amit montá, pedig útálom nagyon a rendőr barátod, de téged nem akarlak elveszítenyi, ezé azt mondom, ha az a nyikhaj továbbra is rád ácsingózik, akkor belegyezek, hogy idejárjék. Oszt kérje meg a kezed tőlem rendesen, vagy kitekerem azt a gunár nyakát! Oszt elég legyék abbó hogy minden áldott este széttúrjátok a szénám a csűrbe!
Ha elfogadjátok a kezem, én kész vagyok a parolára. Oszt ha jó kedvem lesz, akkor veszek nektek egy házat is!
– Édesapám, ez tényleg igaz?- lelkendezett Kiss Karolina, Ferkó nővére. Köszönöm, hogy belegyezik, mondta még mindig lelkendezve, de aztán elborult a tekintete és azt mondta csak úgy maga elé. Nagyon sajnálom, hogy a Feri ezt tette, soha nem gondoltam volna, hogy erre is képes! Én is felelősnek érzem magam egy kicsit, mert nem szóltam időben édesapámnak Feri stiklijeiről.
-Hát tudta azt mindenki ebben a faluban, még én is, de ki gondolta vóna, hogy ez lesz belűle?
Bár miközöttünk parasztok között ez a dolog, amit a gyerek művelt, az nem vót szokás és most se az! Ez a ferdehajlam bűnös dolog. Régen az én gyerek koromba ezé a falho vágtak vóna, mint a kismacskát! De mi csináljak, ő is a gyerekem.
Öcsi miután megérkezett az iskolából, egész nap segített pakolni. A Csepel teherautó már korán reggel megérkezett, majd betolatott az udvarba. A sofőr a délelőtti busszal beutazott a városba, mondván szétnéz egy kicsit, hisz dunaújvárosi. Az itteni gyárba hozott Dunaújvárosból egy gépet, s így visszfuvarban olcsóbban tudják megoldani a költözést Öcsiék. Estére már minden a helyén volt. Minden le volt kötözve, felrakták a ponyvatartó vasakat, majd arra a ponyvát is. Kivéve a három ágyat, ami most így az üres házban, árván állt a legnagyobb helyiségében. Öcsi apja, ragaszkodott a rozzant ágyakhoz. Estére még ezen alszanak, aztán majd reggel kidobják az udvar végébe a szalmazsákot, mert azt azért már mégsem viszik magukkal. Mindenki aki él és mozog most itt van Öcsiéknél. A szomszéd Józsi bácsi bort hozott, azzal kínálta a felnőtteket amíg felesége juhtúrós haluskát készített a gyerekeknek- mert mint mondta- anyátok már úgysem tud máma’, főznyi’. A gyerekek örömmel álltak neki a jó túrós, tejfölös finom ételnek. Juliska néni örömmel nézte a gyerekek önfeledt lakmározását, de közben a szemeit is sűrűn törölgette. Sajnálta ezt a jóravaló családot még akkor is, ha bizton tudta, szebb és gazdagabb élet köszön holnap reggeltől erre a családra.
– Hát tudod Margitkám, sose’ hittem vón’, hogy egyszer csak itt hagytok bennőnket’.Az ember sose tuggya’, hogy mi vár rá, de mégis, valahogy nem jó van ez így.
– Tudja Juliska néni én már bele nyugodtam ebbe, igaz sokat sírtam emiatt, mert hát az ember nem változtatja az életét naponta, de mégis be kellett látnom, hogy minden szempontból ez a legjobb megoldás. Egyszerűen nem volt más lehetőség. Még így is szerencsések vagyunk, hogy a férjem olyan munkát kapott a hengerműben, amelyre bizalommal alapozhatunk. Nézze, ezt a gépkocsit is onnan küldték nekünk,…meg aztán a háromszobás vadonatúj lakás! Álmomban sem gondoltam volna ezt egy hónappal ezelőtt.
Meg aztán én is mehetek végre dolgozni. Ha ketten keresünk, talán tudjuk tanítatni is a gyerekeket.
– Oszt hol fogsz dolgoznyi’ Margitkám?
– A papírgyárban!- ami most épült, szinte még új és nagy jövő előtt áll. 7. 20 lesz az órabérem, s csak nappalos műszakban kell dolgoznom. Lesz időm ellátni a családot is.
– Hát csak segítsék’ meg benneteket a jóisten gyerekem, oszt’ majd íjatok is nekőnk’ egy lapot, hogy tuggyam’ hogy s mint vagytok! Te Józsi!- gyere má’- mennyőnk’ haza, mert Margitéknak még dolguk van! Oszt hogy nézel má’ ki megint, te ! Má’ megint többet nyakaltá” mint amennyi a korsóba vót! Istenem!- Margitkám, de nagy a te szerencséd, hogy az urad nem ilyen nyakalós fajta, mint az enyím’! Na, indulás haza fele te vén bolond, reggel ki fog kimennyi’ a juhokho’, – talán én a rossz lábammal?
Miután a szomszédék elmentek, a család bevonult az üres házba és nekivetkőztek az utolsó itt töltendő éjszakának.
Öcsi csak forgolódott bátyja mellett – a kettőjük számára szűkös ágyon,- és miután úgy vélte már mindenki alszik, kiosont a házból a meleg nyári éjszakába. Azt gondolta, hogy majd a kerítés melletti padon elfekszik egy darabig, ha nem reggelig. Amint kilépett az udvarra már látta, hogy nem lesz egyedül.
– Hát te?- mit csinálsz idekinn apa?- kérdezte meglepve a gyerek.
– És te?- te miért nem alszol kisfiam?
– Nem tudok aludni, mert Bélus annyira ficereg, hogy nem lehet kibírni mellette,…lódított Öcsi. Meg aztán nincs is kedvem aludni. Nagyon izgulok, hogy vajon milyen lesz ott ahová
megyünk?
– Biztosan hamar megszokod, meg hamar találsz majd barátokat is. Persze nem olyanokat, mint itt, hanem igaziakat. Meglátod, nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Gondolj csak bele! Annyi könyvet olvashatsz, amennyit csak akarsz. Na meg aztán a tanulással sem lesz gond, hiszen egy vadonatúj iskolába fogsz járni! Rengeteg ismeretséget fogsz kötni. Érted, kisfiam?
– De apa, akkor is!- olyan rossz elmenni innen… jó tudom, mennünk kell, sőt azt is tudom, hogy minden miattam történik.
– Dehogy te miattad, inkább te érted, és mi értünk, mindnyájunkért tesszük azt, amit teszünk. S ne fogd fel ezt kudarcként, inkább győzelemként gondolj rá. Gondold csak el, melyik gyerek tud ebből a faluból kiemelkedni? Talán egy vagy kettő, de te most megteheted és megteszed. No, rendben van komám?- bökte meg a padon hasaló és a már nyilvánvalóan fáradt fiú oldalát. Menjünk aludni, van még két – három óránk.
Reggel Öcsi arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát.
– Ébredj kisfiam!…már csak ez az ágy maradt, és minden az autón van. Nosza gyorsan kapd össze magad, és máris indulunk!
Öcsi gyorsan magára kapta a ruháját, megmosdott az udvari kútnál, és várakozóan oda sorakozott a többiek mellé. A Csepel úgy volt megrakva a bútorokkal, hogy a plató közepére ülőhelynek egy kinyitható rekamié volt berakva, amelyen kényelmesen elfért öt ember.
– Gépkocsira fel!- mókázott a fiatal sofőr és a lehajtott hátsó ajtó fellépőjén az anyával együtt, a négy kisebb gyerek foglalta el a helyet. Az apa és a legnagyobb lány – Öcsi nővére- a vezetőfülkében foglalt helyet.
-A fiatal férfi kérdőn nézett Szalaira, – majd miután az bólintott – indított és elindult a gépkocsi a még alig ébredező faluból egy szebb és reményteljesebb élet felé. Öcsi szeméből csendesen potyogtak a könnyek. Mivel az ölében heverő Csuli nem tudta mire vélni a fiú szomorúságát, és senki nem nézett rá,senki nem nyugtatta meg őt, ezért tétován vakkantott egyet,s halk vonítással búcsúzott ő is.
25- évvel később.
Róma. 1993.
A caracalla fürdők impozáns romjai szinte lecövekelik a sétálgató férfit és nőt. A több ezer éves romok látványa csodálattal tölti be szívüket. A séta és a nézelődés során többször is megállapítják, hogy mennyire nem bánták meg, hogy az idén ide, Rómába utaztak. A csodálatos napsütésben a nő olykor-olykor nekidőlve egy-egy fának sütteti szép ívű arcát. Nem lehet több negyvennél…talán még annyi sincs. Nagyon csinos, ápolt, s divatos europer fazonú könnyű nyári ruhát visel. Fesztelenül viselkedik. Látszik rajta a magabiztosság.
A férfi mellette jól szituált úri ember, elegáns ruhája, ápolt haja és teljesen ősz szakálla egy intelligens férfi benyomását kelti a nézelődőben. Most újra elindulnak, majd pár méter után egy hirdetőtábla előtt megállva érdeklődve tekintenek a plakátokra.
Olvasás közben a nő mintha megszédült volna hirtelen, s a férfi válla felé kap. Az ijedten néz rá és gondterhelt arccal kutatja mi történhetett? Leinti őt a nő, és még egyszer figyelmesen olvas az egyik plakátról.
– Ugye szívem el tudunk jönni ma este erre az előadásra?
– Melyikre drágám? Igen már látom. Persze, hogyne. A bejáratnál megvesszük a jegyeket.
Bús képpel jön vissza a férfi a nőhöz, aki a teraszon lévő kávézó asztalánál ül és éppen dohányzik. Kérdőn néz a férfira.
– Nos, van jegy drágám?
– Sajnos nincs. Azt mondja a hölgy, hogy hetekkel ezelőtt elfogyott már, de vannak itt nyilván jegyüzérek, náluk megpróbálhatom.
– Megtennéd nekem Péter? Tényleg megteszed?- kérdi egy kicsit túlreagálva a nő.
– Azt mondja a pénztáros, hogy egy plakáttal jelezzem az üzérnek vételi szándékom. Nos, itt van egy plakát, én megpróbálhatom, s miután helyet foglalt a nő mellett unottan legyezni kezdte magát a színes plakáttal.
Június 24-től augusztus 9-ig tart Róma nyári operaszezonja. A Római Operaház ilyenkor kiköltözik a Caracalla fürdők impozáns környezetébe, hogy a balettek és operák beltéri díszletét felváltsák a több ezer éves romok. A nyári repertoárban szerepel az Aida, a Turandot, a Pillangó Kisasszony és a Vesta-szűz.
Ma este a Vesta-szűz van műsoron. A berendezett szabadtéri színház dugig van. Most van az első szünet és mindenki a büfé felé igyekszik. A férfi és a nő is kinn áll az egyik pultnál és frissítőt isznak miközben egy virágárus lány gyönyörű rózsákat árul egy kosárból.
A nő hirtelen oda inti magához a lányt, és az egész kosár virágot megveszi. Elővesz egy névjegykártyát ír rá valamit, majd a kosárba tűzi és arra kéri az árust, hogy az előadás után vigye a címzetthez a kosarat.
– Borzasztó meleg van ma, alig bírtam ki – mondja az öltöztetőnek a meglehetősen csatakos művész!
– Igen, – ma valóban rendkívüli meleg volt, talán most kezd hűvösebb lenni uram! Van még valami óhaja művész úr?- kérdezte a hajlott hátú öltöztető.
– Nincs semmi, köszönöm Carola.
– Ja, igen uram. Virágos kosarat hozott az imént egy lány. Betettem a kocsijába, de most már tényleg megyek. Jó éjszakát!
A férfi miután beindította a kocsija motorját hátra pillantott, és meglepődve állapította meg, hogy ennyi rózsát már nagyon régen kapott. Érdeklődve hajolt hátra a kis etikettért, s miközben lassan kezdete felengedni a kuplungot, elolvasta mi áll a papíron.
Azonnal lefékezett és leállította a motort. Felkapcsolta az olvasólámpát és kikerekedett szemekkel újból elolvasta a cetlit.
Signore Giuseppe Szalai
Szia Öcsi!
Ennyi év után csodálatos volt látni és hallani téged. Megszakad a szívem, olyan boldog vagyok. Nem tudom, hogy mi vonzott ide, de tény, hogy itt voltam, és lám nem hiába!
Kívánok neked sok-sok sikert és boldogságot, ANDREA.
