– Na-na, kérem!-A hatóság inzultálása büntetendő cselekmény! Feljelentést teszek maga ellen Kiss Ferenc!
– Leszarom a feljelentésed te szerencsétlen flótás – ugrott fel az asztaltól a nagydarab ember,feldöntve maga előtt vagy három asztalt- és fenyegetően közelített a rendőr felé! Azt hiszed, meglehet ezt én velem, meg a fiammal tennyi, te barom! A Kálmán fia meg az enyím úgyis kivágja magát ebbű a szarbó, oszt akkor majd neked is annyi lesz!
– Így van Feri!- biztos vagyok benne, hogy annak a mocskos kommunista Kovácsnak a fattya vót a bűnös, de hát űtet úgyse bántya senki. Majd az apja kimenti a gyereket!
– Meg oszt mit vannak úgy oda azé, ami történt? – ha történt! – emelte ujját Kiss a magasba.
– Ide kőtözik ez a senkiházi gyári munkás a szerencsétlen gyerekével, oszt mindenki nekik ad igazat!- morgolódott egyre jobban belelovalva a vitába magát Kálmán.
– No, azért ez nem egészen így van!- zugolódtak a kocsmában lévő emberek. Az az ember egy talpig becsületes, dolgos apa! Százszor különb nálad, te kotla fészek! Mit tudsz te a munkáró? –Semmit! – kontráztak a többiek.
Kiss látta, hogy a kocsmai emberek a rendőr mellé állnak, így újabb taktikával jött elő!
– Te beszélsz nekem? Te tolvaj! Te voltál az, aki elloptad a motorom a szérűbő, csak azért nem jelentettelek fel eddig, mert tekintette vótam a lányomra, de ennek mátó vége!
– Rágalmazásért előállítom! Kérem, forduljon meg, és a háta mögött kulcsolja össze a két kezét! Meg fogom bilincselni!
– Hej, megbilincseled te a jó kurva anyádat! Te mocskos kommunista pribék! – bődült el újra Kiss- és egyúttal egy székkel támadt a rendőrre, aki éppen a beakadt bilincset cibálta volna elő!
Hirtelen történt minden, senki nem tudott tenni semmit. Csak egy ember – a Kiss mögött, eddig a sarokban csendben iszogató csordás, a János. Elkapta a széket lendítő kezet és a hirtelen visszaforduló Kissre mordult. Meg ne merd tenni te mocskos paraszt!- mert a cigányok kiontják a beled – és, hogy szavai nem csupán pusztába kiáltott szavak voltak, a sarokban iszogató cigányok azonnal János mellé álltak.
– Még egyszer felszóllítom, hogy háta mögött kulcsolja össze a kezét!-szólt a rendőr ismét.
Kiss, vérben forgó szemekkel mérte fel az erőviszonyokat, és engedett a többségi erővel szemben. Hátratette mindkét kezét. Kissé remegő kezekkel rakta rá a bilincset a körzetes,és Kisst – arccal a fal felé állítva – odaszólt, Baloghoz.
– Nos, Balog „Úr”! – amennyiben holnap délelőtt 10 órakor nem lesz benn a városban a kapitányságon, úgy elő fogjuk állítani magát is! És már most jobban teszi, ha azon gondolkodik, hogy miként fog majd védekezni a hatóság előtt,ha feljelentem garázdaság miatt?
A körzeti rendőr újra Kiss felé fordult majd az ajtó felé lódítva azt mondta neki
– Induljunk Kiss „Úr”! – messze van az Őrs, sétálnunk kell még egy pár száz métert!
– Csak nem akarsz engem a falun végig sétáltatni te szemét!- Bilincsel a kezemen?- ordította, és a lábával a rendőr felé rúgott. A rendőr ekkor ellépett a rúgás felől, de gumibotjával Kiss lábára többször is rácsapott. Kiss ettől lerogyott a földre és ott is maradt!
– Rendben te nyakas paraszt!- mondta most már a rendőr is ordítva, még ma este kiverik belőled azt büszke szart, ami a fejedben úszik!
Eközben odaszólt a kocsmárosnak, aki a kocsma többi vendégével az ajtó előtt nézte végig a „műsort”, hogy azonnal telefonáljon a Járási kapitányságra, hogy erősítést és kocsit kér!
– Most pedig megvárjuk a rendőrautót, aztán majd benn elmesélheted, hogy ki is vagy te valójában? – Hiába, nem esik
messze az alma, a fájától!
Balog, göthösen ült a kopottas fapadon, s mivel reggel – a mostani idézése miatt – csak 2 dcl kisüstit mert legurítani a torkán, rettenetesen gyengének és elesettnek érezte magát. Szeretett volna rágyújtani egy szál munkásra, de nem mivel nem tudta, hogy mikor fogják szólítani, úgy döntött, hogy mégsem. Órája nem lévén nem tudta mennyi az idő, a posztoló rendőrtől pedig nem akarta megkérdezni.
– Olyan kerek feje van, biztosan paraszt gyerek vót ez is! – még leordíttya a fejem, gondolta magában.
A rendőr ugyan ránézett egy párszor, de nem ment a közelébe, mert Balog körül, – a kisüsti semmivel sem összetéveszthető szagán kívül,- olyan szag terjengett, amit szavakba foglalni nem lehet!Látta a rendőr Balogon, az alkoholizmus összes jelét, sőt, látott már másokat is , de ez az ember túltett mindenkin! A szakadt és újatlan flanel ingen nem lehetet látni a kosztól az eredeti mintázatot. A valamikor volt, barna színű pantalló, mocsoktól ragacsos szárán több helyütt, sárgálló vizelet foltok éktelenkedtek. Fején egy ócska kopottas kalap volt, amely alatt rettentően izzadt a férfi, nyilván a pillanatnyi elvonási tünetek miatt. Többhetes szőrrel az arcán, és mélyen ülő apró gombszemeivel, felpuffadt arcbőrével, inkább egy párnapos hullára emlékeztette a rendőrt, mintsem egy 38-éves férfira.
Balog éppen fel akart állni, hogy mégis csak ki megy egyet cigizni, amikor nyílt az egyik ajtó és kilépett rajta egy civil ruhás magas férfi. Érdeklődve tekintett először a „lényre”, majd egy kis időzés után a posztosra.
– Ki ez? – kérdezte a civil ruhás, a szemével.
Jelentem őrnagy elvtárs Balog Kálmán, ön idézte be!
Az őrnagy még egyszer szemügyre vette Balogot, majd közelebb lépett hozzá, és átvette tőle a remegő kezekkel feléje nyújtott idézést. Szokásához híven, most is kereste a szemkontaktust a vizsgálati személlyel. Balog őszinte,s nyílt tekintete teljesen természetes volt. Az őrnagy már tudta, hogy a férfinak semmi takargatni valója nincs. Látta Balog szemében a súlyos alkoholizmus rombolásának az összes következményét, de azt is látta, hogy ez az ember, tudatában van saját személyiségével és annak összes problémájával.
Elhatározta, hogy a férfi letartóztatásban lévő fiával kapcsolatban, ezt a helyzeti előnyt fogja kihasználni.
– Balog úr!- kérem, fáradjon be az irodámba.
Balog, pár bizonytalan lépés után, meglehetősen határozottan indult az iroda belseje felé.
– Foglaljon, helyet! – mondta neki Lajtai – miközben kitárta, az ablak mindkét szárnyát.
Ellenőr izte a személyes adatokat, majd ismertette Baloggal, hogy miért idézték be. Elmondta, hogy a jelenleg még kiskorúnak számító Balog László nevezetű fiát miért tartóztatták le, és annak milyen következményei vannak, illetve neki, mint a törvényes gyámnak, milyen kötelességei vannak ezzel kapcsolatban.
Lajta i behívatott egy gépírónőt és egy egyenruhás rendőrt, majd közölte Baloggal, hogy az üggyel kapcsolatban, ki kell hallgatnia őt is!
– Kérem! – állok tisztelettel elibe, mondta nyugodt hangon, a férfi.
– Tudja ön, hogy mivel vádoljuk a fiát? – kérdezte Lajtai.
– Igen! – hallottam róla, mit történt a templomná.
– S azt is tudja Balog úr, hogy az ön fia, már beismerő vallomást tett? – hazudott szemrebbenés nélkül Lajtai. – Beismerte, hogy a fiatalkorú Kiss Ferenccel és az ugyancsak fiatalkorú Kovács Györggyel követték el a bűncselekményt. – Beismerte azt is, hogy ő verte meg a gyerekeket.
– Kérem!- én nem tudom mit ismert be, vagy mit nem, de az biztos, hogy nem egyedű követte el! Ott vót az a kutyafajzat Kiss kölke is, – akkó pedig ő biztos ludas, a dologba. – Ismerem űket!
– Mit tud ön egyáltalán az egészről, Balog úr? – Beszélt önnek a fia arról, hogy mi történt a templomhegyen?
– Nem!- nem mondott az egy szót se!- csak hát láttam a lábát, hogy csurom vér, oszt gondótam, valami vót. – Kérdeztem tűle, de sose lehetett hozzá szónyi, olyan ez mint egy harapós kutya!
– Mit mondott önnek,- mi történt a lábával?
– Semmit se! –Azt monta, haggyam űt békén, törőggyek magammal! Mindég ilyen ordas vót a Laci. Faggattuk az anyával, de csak annyit mondott végű, hogy megverték megint az a gyereket! -Montam neki má százszor, hogy haggyák békibe!- mié nem keresnek magukhó valót?- De hiába, az a Feri gyerek teljesen megbolondította a Lacit is!
– Balog úr tudja-e ön, hogy azt a kislányt és a kisfiút, meg akarták erőszakolni a fiúk?
-A kisfiút?- kérdezett megütközve vissza, Balog.
– Igen, – a kisfiút! – mondta némi éllel a hangjában Lajtai. -Tudja-e ön, hogy miközben a sértett fiú életveszélyes állapotban, eszméletén kívül feküdt a földön, lerángatták róla a ruháit és análisan közösülni akartak vele.
– Hát én nem tudom!- azt tudom, mi az a közösülés, khmm, régebben még én is szoktam olyat csinyányi de, hogy mi az a, analis nyavalya, azt nem ismerem, mosolyodott kényszeredetten.
– Balog úr! – férfi, a férfival akar közösülni, hallott már illyenről?
– Hallanyi, hallottam má róla, – de ilyen tesznyeséget csinyányi – hát meg áll az eszem! Mink nem vagyónk ehhez szokva! – fintorgott, Balog.
– Balog úr! –meg tudja ön erősíteni azt, amiről most itt beszélgettünk? –Kíván-e, a gyereke védelme érdekében bármit felhozni? –Tájékoztatom!- nem köteles terhelő vallomást tenni fiára.
– Nézze elvtárs! Az én gyerekem a Laci, de ha bűnös, akkor lakoljon meg érte! – Egyet szeretnék még mondanyi. – Mi szegény emberek vagyunk, nem tudónk ügyvédet, meg effélléket fogadnyi, ezér arra kérem, figyeljen a másik két kutyaütőre is, mer űket az apjuk majd biztosan ki akarja mosnyi a szarbú!
– Ne féljen Balog úr!- pontosan tudom, ki mennyire bűnös ebben az ügyben. – Sajnos a maga fia, éppen eléggé az!
– Mi lesz most vele,- megtuggya mondanyi őrnagy elvtárs? – nézett üveges szemekkel a rendőrre.
– Mivel még nem töltötte be a 18-at, így azt a pár hónapot a Fiatalkorúak Büntető Intézetében tölti majd le, aztán átkerül a Felnőtt Büntetés Végrehajtási Intézmények valamelyikébe.
– Beszélhetek vele egy pár szót?
– Igen! – de csak itt az irodában, az én jelenlétemben! Felhozassam ide?
– Igen! –szeretném.
Laci, bicegve lépett be az iroda ajtaján nem sokkal később, ahogy azt Lajtai elrendelte! Amint meglátta az apját, elfordította a fejét, láthatólag nem akart tudomást venni az apjáról. Csak állt, a sérülés mentes lábára helyezve, a testsúlyát!
Lajtai hellyel kínálta, s Laci le is ült, szemben az apjával. Nem nézett fel, továbbra is a padlót vizslatta.
– Nézd fiam!- szólalt meg Balog, – nekem nem mindegy, hogy itt kell beszélgetnünk, és találkoznunk. Nem kérdezek tűled semmit se, mert úgyse szósz egy szót se, hozzám! Megértem ezt is! – Csak annyit akarok mondanyi, hogy mindenki vállalja felelősséget a tettéért!
– Ezt, éppen te mondod nekem!- kapta fel a fejét a gyerek. Egész életeden át csak vedeltél, mint egy gödény, bennünket és anyámat meg vertél, éjjel nappal! – Te, beszélsz a felelősségről?- mondta indulatosan a fiú. – Az lesz a legjobb, hogyha semmit nem teszel! – Abból nem lehet baj!
– Hidd el sajnálom, hogy illyen ronygy ember lettem! – Nem ígérem meg,- de megpróbálok
jobban odafigyelnyi a többiekre, meg anyádra! – Megpróbálok, kevesebbet innyi!
– Kérem, vigyenek vissza a fogdába, kérte határozottan Laci, miközben kézfejével letörölte kicsorduló könnyeit a szeme sarkából! – Isten veled! –mondta, a falat nézve apjának, s kibicegett a folyosón várakozó fogdáshoz.
– Hát kérem, Lajtai úr!- sose aggya a fejét az italra, mer abbó jó nem származik- mondta egykedvűen Balog, – majd összeszedve szegényes szatyrát, ő is kilépett a folyosóra és bizonytalan tervekkel a fejében, elindult kifelé!
Rágyújto tt, s sietősen hagyta el, az épületet. A buszmegálló felé vette az irányt, miközben egy könnyes szempár kísérte útját, – a rendőrségi épület – egyik rácsos ablakán keresztül.
Laci jól látta,- a tetőtéri fogda ablakból sokáig tudta figyelni apját,- ahogy az, a szatyrot lóbálva hamarosan belépett a „Kapca” ajtaján.
– Na ennyit arról!- hogy kevesebbet fogsz inni, mondta ki hangosan a gyerek, majd könnyes szemekkel összegörnyedve lefeküdt, a kemény priccsre.
Lajtai irodájában – miután senki sem vette fel – megállás nélkül csengett a telefon. A folyosón posztoló rendőr ugyan többször hallotta a csengetést, de mivel nem tudta merre van Lajtai azt gondolta, hogy hadd csengjen az a telefon. Egyszer csak az udvar felől érkezett az őrnagy, hóna alatt és a kezében több zacskóval.
– Biztos a boltban volt- gondolta a posztos, majd az épületbe belépő őrnagynak jelentette a gyakori telefonhívásokat.
– Miért nem vette fel, ha hallotta?- kérdezte mosolyogva Lajtai, mert nyilvánvaló volt, hogy ezt a posztos nem tehette meg,- így hát a kérdés… maradt költői.
Nagy nehezen betuszkolta magát az irodába és próbálta lerakni a zacskókat. A kiflik és a felvágott a sikeresen szétszakított zacskóból a padlón kötött ki, amikor megint csörgött a telefon. Az őrnagy meg volt győződve róla, hogy ez a csörgés valami fontosat rejt maga mögött! Hirtelen kapta fel a kagylót és éppen bele akart szólni, amikor meghallotta a városi vezető ügyész „nem szeretem” hangját.
– Hol az istenben járt maga Lajtai?- egész délelőtt magát kerestem! Nagyon fontos dolgot kell megbeszélnünk! Kérem, jöjjön át hozzám azonnal! Ja igen, és közben rendelje el a fiatalkorú Kovács György és az ugyancsak fiatalkorú Balog László szabadlábra helyezését. A határozatot most fogom átadni önnek, ha ideér!
– Jövök azonnal,- sietett a válasszal az őrnagy, mert nem szerette volna, ha az ügyész újabb kioktatásban részesíti telefonon keresztül.
Felvette a telefont, és magához kérette az egyik munkatársát, majd a kisvártatva megérkező hadnaggyal közölte: készítsék elő a két fiatalember szabadlábra helyezésének feltételeit. A hadnagy elképedve nézett az őrnagyra. Szemével azt kérdezte, hogy miért?
– Ne kérdezz, semmit!- nem én találtam ki. Most megyek a főügyészhez, odakéretett magához. Egyébként meg már én is gondolkodtam a dolgon, de…
Az viszont nagyon érdekelne, ki volt az-az ügybuzgó ember, aki már a vezető ügyésznél járt?
– Kovács?- nem hiszem,- ennyire nem ismerhetem félre az embereket. Megígérte, hogy nem fog protekciót keresni. De hát úgy látszik, hogy mégis!
Összeszedte az ügyre vonatkozó papírokat, és máris indult az ügyészségre. Öt perc volt az út.
– az udvar másik végében lévő épületben székelt a városi és a járási ügyészség-.
Lajtai kopogtatására egy recsegő hang szólt ki,- bújjon beljebb őrnagy elvtárs.
– Üljön le! – vakkantotta az ügyész, miközben fel sem nézett a papírjaiból.
– Nézze, Lajtai elvtárs!- nincs sok időm, de röviden ismertetem az ügyészség álláspontját.
– Maguk kiváló munkát végezetek, gyorsan és hatékonyan jártak el. Maga, mint vezető jól irányított, így várható volt a jó eredmény is. Nos összegezve. Mindhárom gyanúsított esetében megáll a vád, természetesen különböző mértékben megállapítva a bűnösségüket. A már említett két fiatalember miután „részletesen beismerte tettét,” nyomta meg a szavakat, és a vallomásokat összehasonlítva is helytállóképpen számolt be az elkövetett bűncselekmény részleteiről, a tárgyalásig, és az alatt szabadlábon védekezhetnek. Ma délelőtt 10 órától rendeltem el a szabadlábra helyezést.
Kérem ezt haladéktalanul végrehajtani.
– Mi van a harmadik személlyel?- kérdezte Lajtai. Látta az ügyészen, hogy egy cseppet sem törődik vele és a kérdésével, mert szenvtelenül folytatta.
– A harmadik személyt, nevezetesen a nagykorú Kiss Ferencet a beismerő vallomás hiányában nem engedhetjük szabadlábra! Sőt! Amennyiben elegendő bizonyítékot tud nekem szerezni, akkor elrendelem az előzetes letartóztatását is.
– Őrnagy!- ugye tudja, hogy a kiskorúakat nem tarthatta volna benn ennyi ideig? Én szemet hunytam, mert engem is felháborított az eset, de ennek most vége! Ha holnap délig nem szerez megdönthetetlen bizonyítékot, vagy beismerő vallomást ettől a Kiss Ferenctől, akkor holnap délután ki fogja engedni. Nem kérdezem meg, hogy egyet ért-e velem, vagy sem, ez a helyzet! Ez a törvény!
– Kérdezhetek azért valamit, ügyész elvtárs?
– Kérdezzen – de nem biztos, hogy válaszolok rá,- vakkantott megint.
– Ki volt az, aki pressziót gyakorolt az ügyben?
– Tessék?- mit kérdezett, őrnagy elvtárs?- ugye nem akarja ezt a kérdést újból feltenni nekem?
Lajtai azt hitte, most fogja leharapni a fejét az arroganciájáról elhíresült ügyész, de nem ez történt.
– Viszontlátásra Lajtai! Tudja mi a dolga!- mondta enyhébb hangon az ügyész, és úgy tett mintha Lajtai már nem is lenne ott.
– Viszontlátásra!- mondta búcsúzóul az őrnagy, és megfogta a kilincset, amikor az ügyész minden előzmény nélkül ezt mondta:
– Nem a Kovács volt, ha erre gondol. Ő ennél etikusabban járt el- lemondott! Viszlát Lajtai, és az iratokat, jegyzőkönyveket mielőbb hozassa át!
Viszontlátásra! – mondta szinte jó kedvűen Lajtai. Hát mégsem hagyott cserben az ember- ismeretem. De ki lehetett az, aki a hivatalos eljárást megelőzve szólt az ügyésznek? Törte a fejét, de nem jutott semmilyen jó következtetésre, ezért aztán már csak a feladatára gondolt.
Alig hogy belépett a kapitányság épületébe, jelentette a posztos, hogy az egyik fiú apja, Kovács György beszélni szeretne vele, s kéri, hogy fogadja őt az őrnagy.
– Hol van most ez az ember?- kérdezte Lajtai.
– A kihallgatóban vannak mindnyájan.
– Hogyhogy mindnyájan?- nézett értetlenül az őrnagy.
– Az apa is és az anya is bent van. Engedélyezte a hadnagy elvtárs.
– Jól van, megyek azonnal.
Bement az irodájába és elővette a Kovács György aktát. Céltalanul lapozgatott benne, majd a kezébe vette és átment a kihallgató helyiségbe.
Kopogta tás nélkül nyitott be az irodában ahol a már említett három ember és egy rendőr szorongtak.
– Jó napot őrnagy elvtárs!- köszönt Kovács megelőzve Lajtait.
– Jó napot!- köszönt az asszony is, aki a gyerek kezét fogta és úgy látszott, mint aki nem is akarja elengedni azt soha.
– Nos, most jöttem az ügyészségről, s azt az utasítást kaptam, hogy a teljes beismerő vallomást és a jegyzőkönyvet haladéktalanul vigyem át! Itt van a jegyzőkönyv a dossziéban, és amennyiben a fiatalember nem akarja megcáfolni az ügyészt, akkor a beismerő vallomás is megszületik most!
– Hajlandó nekem részletes beismerő vallomást tenni, Kovács György?
– Igen!
Nos, ebben az esetben megkérem a szülőket, hogy kinn a folyosón várják meg az eljárás végét, aztán hazamehetnek együtt a gyerekkel!
A szülők megkönnyebbülten s hálás tekintettel mentek ki a folyosóra, ahol egymás mellé ültek. Kovácsné könnyes szemmel nézett férjére, megfogta annak kezét, s csak ennyit mondott,- köszönöm Gyuri.
