„Hol volt, hol nem volt, Nekeresden túl volt, volt egyszer egy bolondos legény. Úgy hívták, hogy Fityók. Ez a Fityók hátul hordta az eszét, mint juhász a botját. Darálni akarta az ecetet, kötözni a homokot. Vargához vitte élesíteni az ekeszarvát, szabóhoz patkolni a csizmát. Mikor az apja megsokallta sok balgaságát, azt mondta neki: – Kocsiút meg gyalogút, föl is út, meg le is út. – Eredj Fityók, szolgálatot keresni. El is ment Fityók, talált gazdát is, kapott parancsot is. Ez volt a parancs: – Eredj Fityók, fát vágni az erdőre! Amit vágsz, holnap hazahozzuk négylovas szekérrel. Nesze ez az árpacipó, élj vele vígan! Fityók mindent jóváhagyott, csak az árpacipót kevesellte. – Ha kevés, tedd a patakba, megdagad benne – mondja neki a gazda tréfálkozva. Egy szó nem sok, Fityók annyit se szólt. Kiment az erdőbe, lenyesett két gallyat, beletette a patakba. Aztán megette az árpacipót, kifeküdt a napra, s így aludt estig. Akkor aztán hazament. Másnap azt mondja neki a gazda: – Itt ez a darab szalonna, kend meg vele a szekeret, megyünk az erdőre fáért, amit kivágtál. Kapja magát Fityók, megkeni a szekeret, de mindenütt, nemcsak a kerekeit, hanem az oldalát is, a rúdját is. – Ó, te esze fitty! – förmed rá a gazda. – Nem így kellett volna ezt csinálni! No, most már fogd be a négy lovat! Be is fogta Fityók a négy lovat, de úgy, hogy kettőt előre a rúdhoz, kettőt hátra a saroglyához. Hát ahogy hajtaná, nem megy a két ló, nem bírja egymást húzni. – Ó, te oktondi! – kiált rá a gazda. – Ezt sem így kell csinálni! Megmutatta, hogyan kell, aztán megindultak. – Hanem azt megmondom, hogy az úton meg ne mukkanj, mert megkeserülöd! – förmed rá a gazda Fityókra. Szót is fogadott Fityók. Pedig látta, hogy kiesik a kerékszög, utána a kerék. De azért meg nem szólalt volna a világért sem. Csak amikor az erdőbe beértek, akkor mukkant meg: – Gazduram, baj van! – Mi baj, Fityók? – Kiesett a kerékszög. – Hej, mézes teringette, mért nem szóltál előbb! – Meg a kerék is elveszett! – Hej, jeges teringette, fogj hamar egy lovat, pattanj a hátára, szaladj a kerékért! Kifogták a nyergest, rápattant Fityók, megy vissza a kerékért. Meg is találja, illegeti a ló hátára, de sehogy se akar megállni rajta. Kapja magát, kiveri belőle a küllőket, a kereket a ló nyakába akasztja, úgy lovagol vissza. Persze, mire kiért a gazdához, mind véresre verte a kerék vasabroncsa a ló lábát. Lett ebből megint nagy perpatvar. Ahogy kimérgeskedi magát a gazda, fülön fogja Fityókot, s azt mondja neki: – Hol az a fa, amit tegnap vágtál? – Itt van a patakban – mutatja Fityók a két szál vesszőt. – Gondoltam, majd megdagad benne. Erre aztán már a lőcs után kapott a gazda. – Gyere, Fityók, hadd járassam el veled a kutyakopogóst. De erre Fityók is nyaka közé kapta a lábát, s úgy meglódult, hogy még most is szalad, ha meg nem állt. – Amelyiktek találkozik vele, fogadja föl cselédnek.”
Andreának, még a könnyei is potyogtak annyira nevetett, de hirtelen észrevette, hogy Öcsi elszégyelli magát és megváltozott hirtelen az arca.
– Mi van, megsértettelek valamivel?
– Kinevetsz!- mondta Öcsi bánatosan.
– Dehogy! – dehogy nevetlek ki – te kis butus – csak annyira jól adtad elő a dolgot, hogy teljesen úgy éreztem magam, mint aki színházban van. Ismét ránézett Öcsi bánatos arcára, s hogy kiengesztelje a fiút, hirtelen megpuszilta az arcát.
Öcsivel megfordult a világ. Érezte, hogy rákvörösre változik az arca, s azt is érezni vélte, hogy most nyílik meg alatta a föld! Andrea ezt látva ismét kacagni kezdett, mert annyira – de annyira aranyosnak találta a fiút- hogy szinte szárnyalni volt kedve. Valami azt súgta neki, hogy ez a fiú – itt a világ végén – ebben a kis faluban, más, mint a többiek, nem olyan, mint akiket ő eddig megismert.
Egy nagy dolog kezdete, egy csoda előhírnöke volt ez a pillanat – de erről sem ő, sem pedig Öcsi nem tudott. Úrfelmutatás volt éppen, mert megszólalt a harang. Méltóságteljes érces hangja magával repítette Öcsi szívének heves dobbanását. Magával vitte a nagy- nagy messzeségbe, hírül adva a világnak – itt és most, e pici faluban, egy évszázados hársfa árnyékában – két szív egymásra talált. Ez a pillanat- bár számukra titkos volt- már egymáshoz láncolta őket. Bilincsbe verte szívüket akkor, amikor a lány megpuszilta Öcsi arcát. Ez egy pecsét volt annak a végtelen köteléknek az innenső végén, amelyet Öcsi és Andrea akkor fogott meg, amikor kezük tétován egymásra talált, és kézen fogva elindultak a templom felé.
Az öreg hárs levelei között – a két fiataltól, szinte leheletnyire- ott rejtőzött egy harkály. Ámulatában egyet sem koppintott a beteg fakéregre – fel is húzta később ezért a szemöldökét, hiszen ilyen még nem történt az alatt a száz év alatt, amit itt, a hárs levelei között már megélt!
– Vén marha!- illette saját magát e jelzővel- miközben sietve be akarta hozni az elfecsérelt időt azzal, hogy sebesen kopácsolni kezdett a hársfa törzsén.
Mire felértek a húzós lejtőn, addigra már az utolsó feketeruhás asszony alakja is tovatűnt, és Andrea már szabályosan húzatta magát Öcsivel.
– Jaj, miért nem a lépcsőkön jöttünk fel idáig? – kiköpöm a tüdőmet, annyira elfáradtam!
– 350 db lépcső van, és több, mint száz pihenő.
– A tisztelendő úr mondja is mindig, hogy a falu templomba járó népe ezért, többszörösen kedves gyermeke az úrnak. – Ide egy -vénasszony- 20 perc alatt ér fel. – ha nem pletykálkodik közben…jegyezte meg epésen Öcsi.
Eközben odaértek a templom bejáratához, majd beléptek rajta. Andrea keresztet vetett, s letérdelt az oltárral szemben, majd kisvártatva Öcsi is mellé térdepelt.Ki tudja, meddig térdepeltek volna így, ha közben nem zavarta volna meg csendes imájukat, egy gusztustalan röfögés. A hangra mindketten hátrafordultak, s ekkor látták meg Lacit, a templom ajtóban állva félrészegen, kezében egy üveg, sörrel.
Önkéntelenül kapott Andrea keze után Öcsi, s rögtön érezte a lány erős szorítását.
– Be kell szarnom a kis turbékoló galamboktól. Kéz a kézben. Megáll az eszem!…próbált poénkodni Laci.
– Na mi van kisanyám, neked egy ilyen kis pöcs kell? – Ennek még akkor sem áll fel, ha meg fagyasztod neki. – Én kellek neked kiscicám!- röhögött gúnyosan a részeg fiú.
– Menj innen haza, te részeg disznó! – Nem szégyelled magad, hogy így mersz beszélni az Isten házában?…háborgott Andrea.
– Kit érdekel az isten háza – gyertek, menjünk sétálni a temetőkertbe!
– Dehogy megyünk! Mi most haza megyünk, ha megengeded!- lökte erélyesen mellbe az ajtóban álló Lacit a lány, miközben kézen fogva elindultak kifelé. A részeg fiú kibillent az egyensúlyából és egy darabig hátrafelé talpalva megingott, majd elesett. Ettől hirtelen kijózanodott, talpra ugrott és azonnal támadásba lendült. Egyetlen ütéssel ütötte le a lányt, aki mint egy zsák terült el a földön. Fejét a kikövezett járda szélébe csapta, majd elborult előtte minden.
Öcsi dermedten állt, s úgy érezte, most van itt a világ vége. Lenézett a földön mozdulatlanul fekvő lányra és látta, amint, gyönyörű arcára lassan fekete érként tört utat magának a fejéből csordogáló vér. Mozdítani szerette volna lábát – a páni félelem, futásra késztette – de mégsem mozdult meg egyik lába sem. Riadt szemekkel látta az őrjöngő, vérbeforgó szemekkel tántorgó Lacit. Az üvöltve mondta neki,
– Megöllek te kis takony – eltaposlak, mint egy hangyát! ordította, és közben egy súlyos ütést mért Öcsi álla felé, ami ugyan nem talált be, de a fiú vállát és a nyakát elérte.Bár ez az ütés nem volt olyan erős, mint amilyennek szánta a nagydarab suhanc, Öcsit mégis leterítette a földre. A földet érő keze egy kődarabra talált, amivel a feléje rugó Laci lábszárcsontja felé sújtott. Érezte, hogy a kő telibe találta a rúgásra lendülő lábszárcsontot, amely hangosan recsegve eltörött.Kezdett a szeme előtt elsötétülni a világ, de azt még hallotta, hogy valakik futva közelednek, majd teljes sötétség borult rá.
Amikor magához tért, első reakciója az volt, hogy a fejéhez kapott, amely ettől a hirtelen mozdulattól olyan iszonyatos nyilallással reagált, hogy szinte azonnal,újra elájult.
– Fiam, hallod amit mondok- hallod amit mondok?- ismételte meg egy hang többször is. A lassan tisztuló tudata ráébresztette, hogy a hang tulajdonosa a plébános úr!
– Édes jó Istenem!- miért és ki tette ezt, ezzel az ártatlan gyerekkel?
– Gyorsan hozzanak valami takarót, hadd terítsem rá, amíg ide ér a mentő!
Mentő- milyen mentő?- kérdezte Öcsi csak úgy magában befelé, és megpróbált felülni, de gyengéden visszanyomta valaki.
– Hol van Andrea? – Hol van a lány? …kérdezte újra, meg újra.
– Itt van ő is, nincs semmi baja!- mondta újra valaki, de ez már nem a pap hangja volt. -Akkor meg kié lehet ez a hang?
– Atya látott valakit elfutni innen, amikor ön ideért?
– Valakinek akkor kellet innen elszaladnia, amikor én kinyitottam a sekrestye ajtaját – mint azt látja hadnagy úr- az ajtó éppen ide nyílik, ahol most a gyerek fekszik.
– Tudja az volt a baj, hogy a benti lakat kulcsát nagyon nehezen tudtam a lakatba helyezni, mert nem volt időm a szemüvegemet megkeresni.
– Az éktelen ordibálásra, s kisvártatva egy iszonyatos jajveszékelésre próbáltam kisietni, de hát legalább 5-10 percbe tellett, amire ki tudtam nyitni az ajtót.
– Meg hát, az én béna lábaimmal!- mutatott rá sajnálkozva a beteg, donga lábaira.
– Nem halott előtte semmit sem, atya?
– Nem fiam, mert a sekrestye oldalhajójában imádkoztam éppen. – De hát ezt tenni az isten háza előtt, ki hallott már ilyent?
Öcsi erőt vett magán, s próbálta a fejét elmozdítani kényelmetlen helyzetéből, de újra átjárta testét az iszonyatos fájdalom. Már nem akarta felemelni a fejét, csak a zsebkendőjét szerette volna megkeresni, s ahogy tétován nyúlt a zsebe irányába, csodálkozva vette észre, hogy az nincs ott, ahol lenni szokott. De nincs ott a nadrág sem, sőt nincs rajta semmilyen ruha. Szent Isten!- értette meg – anyaszült meztelen fekszik itt a földön. A fejében lüktető éles fájdalom megakadályozta abban, hogy megmozduljon, és közben valaki meg is nyugtatta,
– Ne félj kisfiam – minden rendbe lesz – mindjárt itt lesz, a mentő is!
– Anya te vagy az?
– Én vagyok drágám, én vagyok az életem! – Nincs semmi baj, most már itt vagyok, s vigyázok rád!
A fiú miután felismerte édesanyja hangját, egy kicsit megnyugodott. A távolból sziréna hangját hallotta.
– Hová megy, miért nem ide jön?- kérdezte csak úgy önmagától.
– Hol van, Andrea?…hol van Andrea ?- kérdezte meg újra, de ezt már senki nem halotta, mert miután újra elájult,s elvesztette az eszméletét, csak tudat alatt vizionált.
A mentőorvos miután sínbe rakta a fiú egész felső testét, az aggódó anyának halkan annyit mondott.
– Megrepedhetett valamelyik nyaki csigolya, ezért veszítette el újra az eszméletét. A koponyán viszont van egy csúnya törés, azonnal műteni kell! Öcsi vézna testét hordágyra tették, és óvatosan betolták a Nysa hátsó ajtaján.
Öcsi édesanyja beszállt a kocsiba, s kiszólt az ott várakozó egyik gyerekének,
– Ha megjön apátok, feltétlenül maradjon veletek, a nővéretek pedig az első busszal hozza utánam a táskámat!- abban benne van minden.
– Legyen nyugodt anyuka! – a szolgálati autóval vitetem be a táskáját a kórházba, szólalt meg a határőr hadnagy. Ő volt az egyébként, aki az elsők között ért a helyszínre, mert éppen a temetőkerten át igyekezett be a faluba, szolgálatának a végeztével. Ekkor hallotta meg a Plébános segélykiáltásait. Sajnos, mire odaért már nem látott senkit, csak a temetőt övező csalitosban halotta a távolodók zaját. Az biztos, hogy nem egy ember volt, jegyezte meg magában. Mielőtt az autó elindult volna, egy templomi damasztterítőbe csavart lányt kísért maga előtt a kocsihoz Erzsike néni, és a sírástól rángó gyereket megpróbálta nyugtatni.
– Ne sírj kislányom, most már minden rendben lesz – most már remélem rend lesz! – potyogtak a könnyei, a sokat tapasztalt, idős nőnek.
Miután a mentőkocsi elindult és leereszkedett a templomhegyről, lassan- nagyon lassan, villogó szemekkel és meglehetősen vészjóslóan, a bámészkodó tömeg felé fordult az atya.
– Láttátok ezt az ártatlan teremtést – s láttátok ezt a kislányt – akit vendégként fogadtunk be? –
– Láttátok, mit tettek velük a gazemberek? – kérdezte meg, még egyszer.
– Meggyalázták őket itt, az Úr háza előtt!
– Uram!- a segítségedet kérem, hogy ezek a gonosztevők kapják meg méltó büntetésüket. -Kérlek Uram! ne légy könyörületes, büntesd meg a te eltévedt bárányaid, s adj erőt ennek a két ártatlan gyermeknek, hogy képesek legyenek elfeledni ezt a gaztettet, amelyet gyönge életük ellen a gonosz sugallatára, a bűnösök elkövettek.
A síri csendben, hallani lehetett a távolban dolgozó traktorok zúgását, és jól hallható volt a közeli város óriási gyárának, a morajló zúgása is.
Erről a morajló zúgásról, jutott hirtelen eszébe sokuknak a kisfiú apja. Az a férfi, aki kohászként éjt nappallá téve harcolt, s küzdött családja boldogulásáért. Annak a férfinak az izmos teste jutott eszükbe az embereknek, aki pár évvel ezelőtt, mint a naposcsibéket úgy hányta szanaszéjjel az acsarkodó részeg embereket az egyik bálban, amikor feleségébe belekötött a „részeges Kálmán„ Azóta ha lehetett, mindenki kerülte a vele való fizikai konfrontációt. És csak is a fizikait, mert amúgy jámbor és jóravaló dolgos ember volt.
A távolban újabb sziréna vijjogását hordta a szél. Világossá vált mindenki számára, hogy a határőrség által riasztott rendőrség igyekszik a kis falu felé. Amikor a rendőrautók megérkeztek, akkor kezdett az addig egyre duzzadó tömeg szétrebbenni. Volt, aki elindult haza, s voltak, aki csak a közeli hársfákig vonultak félre, de akadtak olyanok is, akik kihasználva az adódó alkalmat közelebb furakodtak a plébános úrhoz.
– Hallottam én már a napokban is, hogy sírdogált ez a kisgyerek, amikor hazafelé tartott az iskolából, de hiába kérdeztem tőle, hogy mi a baja?- nem válaszolt – mondta Rozi néni, aki nem tudni, hogy miként kerülhetett fel ide a templomhoz, mert már évekkel ezelőtt azt üzente a Papnak, hogy őt a templomhoz, már csak koporsóban lehet felvinni. Az atya is meglehetősen furcsán nézet Rozi nénire, amikor az újból elkezdett replikázni.
– Láttam azt is!- hogy a „Kálmán” fia, az a gazember Laci, ott ólálkodott a közelben. – A híd korlátjánál állt és cigarettázva engem figyelt. – Még mondtam is magamba, – hogy fulladnál meg tőle, te szemtelen gazember!
– Jaj Rozi néni, ne vádaskodjék má maga itten- azt se tuggya mirő van szó! – szólalt meg az egyik cigányasszony, aki a temető melletti – a faluban csak „vónyiknak” nevezett – telepen lakott.
– Én éppen kint vótam, amikoó gyöttek fee ezek a mocskok!- s kiköpött egyet a földre, az atya villámló tekintete ellenére.
– Mit láttá tee zsuzsi?- bökte oldalba János, a falu megbecsült csordása, miközben sötét tekintetét a közeledő rendőrségi autókra vetette.
– Halgassá má eel te, asszony!- szólt rá még egyszer ingerültebben.
Közben a két Zsiguli megállt és négy egyenruhás rendőr, valamint két civil ruhás ember szállt ki az autókból. Az egyenruhások az autó hátsó részéből két kutyát is kivezettek, akik meglehetősen nagy izgalommal, elkezdtek csaholni.
Póráz és szájkosár került rájuk, a rendőrök pedig várakozóan tekintettek az egyik civil ruhásra, aki intett nekik, hogy várjanak.
– Jó napot kívánok- Lajtai Béla rendőr őrnagy vagyok!- van itt valaki önök között, aki látta az eseményeket, vagy aki ismertetni tudná, hogy mi történt itt?
– Hadnagy elvtárs, talán Ön tud nekem segíteni!- nézett a határőrre.
– Igen, azt hiszem tudok, és így van ezzel az atya is! – hiszen mi ketten voltunk itt a leghamarább, valamint Zsuzsi néni érkezett harmadiknak ide, mutatott a vén cigányasszonyra.
– A többiek már csak utánunk jöttek ki a templom dombra, – nézelődni – csóválta rosszallóan a fejét, a határőrhadnagy.
Az őrnagy eközben intézkedett, hogy oszlassák fel a köralakba összegyűlt embereket, és a templomtól jó kétszáz méternyire tereljék le őket.
– Nem akarok itt, egyetlen felesleges embert sem látni! – megértették emberek? – kérdezte tőlük, meglehetősen erélyesen.
– Talán atyám, ha elmondaná mi történt itt, mit tapaszalt ön, amikor a helyszínre ért?
– Hozzanak egy széket az atyának intett oda az egyik rendőrnek, amelyik aztán futva sietett a sekrestye felé, s kisvártatva egy karosszéket tolt az atya alá, aki hálás tekintettel köszönte azt meg.
– Hallgatom atyám, mondta nyugodtam az őrnagy.
Miközben az atya és -olykor- a határőrtiszt is mesélték a történetet, közben többször is a csalitos felé néztek.
Majd amikor a vén cigányasszonyt is bevonták a beszélgetésbe, az őrnagy hirtelen utasította a két kutyást hogy a homokban még mindig jól látható vértócsából vetessenek szagot és keressenek nyomot. A kutyák veszett iramban lódultak meg a csalitos felé. Az őrnagy még pár percig beszélgetett a pappal és a határőrrel, majd a cigányasszonyt magával kísérve, beültek az egyik autóba és elindultak le a templomdombról.
Mindenki azt nézte, hogy a domb alján merre fordul az autó.
– Így lett volna lottó ötösöm – mondta Rozi néni hangosan, miután az autó a falu felé fordult.
– Meg mernék rá esküdni, hogy hová mentek! – mondta epésen. – Remélem most elkapnak és lefagyasztják azt a kaján mosolyt az arcodról – mondta csak úgy maga elé – aztán mindenki legnagyobb csodálkozására, sietve elindult lefelé ő is.
Az összegyűlt emberek is elindultak, a falu irányába, mert szinte mindenki érezte, hogy hol lesz a következő „előadás”.
Időközben megérkezett a faluba az első munkásbusz, amellyel nem érkezett meg Öcsi édesapja, Rozi néni legnagyobb bánatára.
– Egye meg a fene!- én innen el nem mozdulok, motyogta magában, és feltett szándéka volt, hogy elmondja a férfinak, mit tudott meg.
Eközben az iskola udvarára, nagy porfelleg közepette hajtott be a rendőrségi autó. Mivel a tanításnak már délelőtt vége volt, így csak egy-két gyerek lézengett az udvaron, de a látványtól hirtelen felvillanyozódtak.
Az őrnagy után, Zsuzsi néni a vén cigányasszony szállt ki az autóból, amitől egyenesen le is esett az álluk.
– Az igazgató bácsit keresem! – szólt barátságosan a férfi.
– Benn van az irodájában, most mentek be az előbb, a Gyuri anyukájával – az a bicikli az övé ott ni! – mondta a legkisebbik, maszatos arcú gyerek.
– Maga maradjon kint! – szólt oda a cigányasszonynak az őrnagy.
– Jól van lelkem,- ahogy gondolja. – nézett gyanúsan az asszony.
Lajtai éppen kopogtatni szeretett volna, de ujja hirtelen megállt a levegőben, mert a kopottas iroda ajtó mögül sziszegő hangon egy nő hangja hallatszott ki.
– Azt gondolod Anti?!- majd megengedem, hogy a gyerekem a javítóintézetbe kerüljön egy koszos kis vakarcs miatt? – azt gondolod?!- emelte meg a hangját a nő.
– Értsd meg Klárikám, nem tehetem meg, amit kérsz tőlem. A naplóba be van jegyezve, hogy ma nem volt iskolában a Gyuri. Meg aztán ki tudja hányan és hol látták őket csavarogni. Ez már nem játék. Sajnálom, de jelentenem kell a rendőrségnek, hogy itt jártál nálam.
– Ezt nem teheted meg, mert elintéztetlek a férjemmel örökre! – sziszegte most már, magából kikelve a nő.
Lajtai ekkor erélyesen koppantott az ajtón, ami után odabent, hirtelen síri csend támadt. Csak egy pillanatig várt a rendőr, majd hívás nélkül benyitott az irodába. Az igazgató az íróasztal mögött állt és láthatóan nagyon melege lehetett, mert patakokban csordogált róla a verejték. Az asztal innenső felén egy középkorú jól szituált csinos nő tipródott, aki paprikásan dobta oda a tekintetét, a belépő férfira. Átható izzadság szag terjengett a levegőben, Lajtai jól ismerte ezt a szagot, a rendőrségi kihallgatásokon szokott így reagálni a szervezett a fokozott pszihés terhelés hatására.
– Maga meg mit képzel, hogy csak így beront ide? – vakkantotta a nő, és ellenséges tekintetét hol Lajtaira, hol az Igazgatóra vetette.
– Kihez van szerencsém?- kérdezte az igazgató óvatos hangon, mert megérzett valamit Lajtai magabiztos és kemény tekintetéből.
– Lajtai Béla rendőr őrnagy vagyok, – és szeretnék egy pár kérdést feltenni önnek, ha nem haragszik. Lajtai, – miközben az igazgatóhoz beszélt,- egyfolytában a nőn tartotta a tekintetét, aki ettől bizonytalanná vált, sőt látványosan összeomlott. A rendőr gyakorlott szemét ez nem kerülte el, ezért a nőhöz fordulva megkérdezte:
– Ön kicsoda – ha szabad kérdeznem?
– Kovács Györgyné vagyok – mondta ismét emelt hangon a nő.
Megvető szemekkel vizslatta a rendőrt, majd mint akit semmi és senki nem érdekel, bejelentés nélkül az ajtó felé fordult és ki akart menni az irodából. Lajtai egy fél lépést tett az ajtó felé és kezét a nő elé emelve, határozott hangon rászólt a nőre. – Megkérem, hogy üljön le oda arra székre, és addig ne is álljon fel, amíg erre meg nem kérem!- Megértette?- szólt rá erősen az asszonyra
