Ahol Zala összeér a Mezőséggel – a Tarsoly Egyesület alapítóinak története 1. rész

Híd Erdély és Zala között

Hogyan talál egymásra két ember, két világ, két kultúra? Hogyan lehet egyéni sorsból közösségi küldetés? A Kehidakustány közelében élő Gaál Annamária és Gaál Péter története olyan, mint egy élő népmese: egyszerre szól a gyökerekről és az újrakezdésről, a hagyomány megtartó erejéről és a jelen közösségeit formáló elhivatottságról.

A személyes történeteken keresztül egy olyan életforma bontakozik ki, amely mély emberi kapcsolatokon, közös munkán, hagyományőrzésen és közösségépítésen nyugszik. A riport hátterében pedig ott rejlik az üzenet: létezik egy olyan világ, ahol a kultúra nem dísz, hanem a mindennapok alapja.

A riport keletkezéséről

Ez a beszélgetés azzal a céllal készült, hogy közelebb hozza olvasóihoz a Tarsoly-Erdélyi Mezőségért Egyesület mögött álló embereket. A riport készítője a közösen épített családi házban, színes kerámiák és mézesüvegek szomszédságában, családi recept alapján készült sütemény mellett, meghitt körülmények között hallgatta meg Anna és Péter történetét. Nem csupán egy interjú készült: egy élő közösség lenyomata formálódott szavakká.

A történet rögzítése során fontos szempont volt a hitelesség, az érzékeny témák tiszteletteljes kezelése, és az a vágy, hogy az olvasó ne csupán betekintést kapjon a múltba, hanem meglássa azt az utat is, amely a hagyományból a jövőbe vezet.

Beszélgetés Annával és Péterrel – életük meghatározó pillanatairól

Anna az erdélyi Mezőségben született; iskola évei alatt már megmutatkozott az érdeklődése a népi kultúra és a tánc iránt. A tánccsoportban való részvétel és a népi hagyományok ápolása meghatározó szerepet játszottak az életében. Később a református egyetemen teológiát és szociális munkát tanult, miközben családot alapított és gyermekeit nevelte.

Péter Zalaegerszegen született, élete során számos kihívással nézett szembe. Édesapja betegsége és halála mély nyomot hagyott benne, a fizikai munka iránti elkötelezettsége is ebből fakadt. Pétert az utazásai során szerzett tapasztalatai, és az erdélyi néptánc iránti szeretete vezette a népi kultúra felé.

Az interjú során Anna és Péter közös életútját is megismerhetjük, – Magyarországra költöztek, és közösen építették fel életüket. Anna szerelmes lett a zalai tájba, itt találták meg közös otthonukat. Péter méhészként dolgozik, közösen nevelik gyermekeiket, miközben a népi kultúra és a hagyományok ápolásával is foglalkoznak.

Ez az interjú egy megható és inspiráló történet két ember életéről, akik a nehézségek ellenére is megtalálták az utat a boldogsághoz és a közös célokhoz.

A Tarsoly-Erdélyi Mezőségért Egyesület által képviselt értékek és hagyományok erősítik a közösségi összetartást.

Családi gyökerek és gyermekkor

Kehidainfo: – Nos, kedves Anna induljunk el a kályhától’. Hol születtél és hol élted gyerekkorodat? Szülőkkel, esetleg nagyszülőkkel? Mesélnél nekünk erről az időszakról?

Igen, én Erdélyben, Szamosújváron születtem. Ez az erdélyi Mezőség legnagyobbik városa. Szüleim, miután összeházasodtak, az akkori szokásnak és a kommunizmus elvárásainak megfelelően fiatalon összeházasodtak és városra mentek szerencsét próbálni. Először Kolozsvárra mentek, ott született a bátyám; aztán meg átköltöztek Szamosújvárra, ott születtem én. Ők kertvárosi területen laktak, ahova szintén ugyanilyen falusi fiatalok költöztek. Tehát mi soha nem voltunk igazán városiak és falusiak sem. Ott persze úgy éltünk, mintha falun lettünk volna, annyi különbséggel, hogy ott különböző falvakból érkező emberek éltek, tehát mondhatjuk azt is, hogy ismeretlen emberekkel kerültünk egy élettérbe. Ott mindenki gazdálkodott, kertje volt, volt disznója, juha, tyúkja, mindenféle. Mi gyerekek gyalog jártunk be a városba, mert a város is és az iskola is ott volt 20 percre tőlünk.

Tehát Szamosújváron jártunk iskolába. Nyáron elég sok időt töltöttem így a nagyszüleimmel, ahol más lehetőség szinte nem lévén bandáztunk. Eltöltöttük az időt, ahogy tudtuk. Ahogy most visszagondolok, azért én nagyon szerencsés voltam, hogy még abban a világban nőhettem fel; gyerekként láttam, hogy élnek a nagyszüleim. Én akkor olyan öt -hat éves lehettem, – nagyanyám hasonló korú volt akkor, mint most én,- még aktívan tevékenykedett. Én része voltam mindennek, hála Istennek láthattam őt dolgos-szorgos éveiben, és hát nagyon sok mindent el is tanultam tőle.

Kehidainfo: – Mivel foglalkoztak a nagyszülők?

Gazdálkodtak, a tsz-ben dolgoztak, de voltak nekik is saját állataik: tehenük, disznóik, meg mindenféle más is. Én tényleg beleláttam ebbe a világba. Most így felnőttfejjel visszagondolva is szerettem mindazt, ami volt, kivéve azokat, amiket annyira nem szerettem, például azt, hogy az édesapám szülei, kint laktak egy tanyán, ott aztán nem volt áram, nem volt vezetékes víz, csak kútvíz, szóval elég primitív körülmények között éltek. Így utólag persze szerencsésnek mondhatom magam, mert minden szegletét megéltem az akkori vidéki életnek.

Iskolás évek és értékválasztás

Kehidainfo: – Nézzük az iskolákat, az alapiskolát! Az alapiskola gondolom ugyanott,Szamosújváron volt. Ez vegyes, román-magyar gyerekkel feltöltött iskola volt?

 Csak tisztán magyar iskola nem volt, de mondhatjuk, hogy mi ennek ellenére magyar iskolába jártunk, mert összevont iskola volt, amiben egy évfolyamon volt 2 magyar osztály és egy román. Gimnáziumba is ugyanoda jártunk.

Kehidainfo: – Iskolás korban látszott már abból, vagy derengett valami abból a fejedben, hogyha felnősz akkor mi leszel, mivel fogsz foglalkozni? Milyen volt ott az oktatási rendszer? Megjelent az akkori oktatásban a hagyományok bemutatása? Egyáltalán szóba került ez ott tantervi alapon?

Gaál Anna pedagógus és közművelődési szakember. Fotó: Rohonczi Anett

     Én most, ha visszagondolok az egész életemre, akkor engem inkább az érzelmeim vezettek. Érzelmi alapon döntöttem mindig. Inkább az intuícióm szerint, és mindig arra, amerre nyíltak kapuk, vagy esetleg kiskapuk. Nos, én arra haladtam mindig, nem voltak nekem akkor sem igazi nagy elképzeléseim. Azt tudtam, hogy anya akarok lenni és feleség, és azt is, hogy sok gyermekem legyen, legalább négy.

    Én paraszti világból származom mind a két ágon. A szüleim bekerültek városra, de ott is úgy éltek, mint a parasztok. Édesanyám elképzelte, hogy belőlem úriasszony lesz, és mindig ezt mondogatta, hogy én tanuljak, hogy úriasszony legyen belőlem, és ne kelljen dolgoznom. Ez volt az ő elképzelése, de konkrétan semmi támpontot nem adott, és nem is segített engem semmiben. Így én egyedül magamtól nem ismertem föl, hogy ez, ahova én jártam gimnáziumba, ez egy nagyon gyenge gimnázium volt, ahol nagyon gyenge tanárok tanítottak. Persze ott jó jegyeim voltak, csak az érettségin kevésnek bizonyult. Azzal a jeggyel, illetve tudással nem vettek fel oda, ahova szerettük volna, hogy felvegyenek. Ebben sem édesanyám, sem édesapám nem tudott támogatni, mert édesapám egy traktoron dolgozott a tsz-ben, ő nem foglalkozott ilyesmikkel. Ó megszerezte nekünk a betevő falatot és ezzel ki is merült a támogatása. Igen, itt még kommunizmus volt. 13 éves voltam, amikor jött a változás és a forradalom.

     És akkor érkeztek hozzánk fiatal tanárok az iskolába, akik megpezsdítették az iskola életét, és jött egy székely ember, aki táncházas volt, s akkor ők elindították a táncházat ott a városban. És hát nyilván, hogy ezek a falusi vérű fiatalok ebbe az irányba mentek, akkor indult a cserkészet, abba inkább a városi, a polgári réteg gyerekei szálltak be, mi meg a Kalákába,- Kalákának hívták a tánccsoportot,- mert ez vonzott inkább minket, mert ez volt az, amire úgy jobban rá tudtunk hangolódni, mert azt megelőzően már a szüleink ilyen táncokat táncoltak nekünk. Ez ismerős volt. Na hát ebbe az irányba kezdtünk el haladni. És aztán lett egy tánccsoport, ahol alig táncoltam két éve, amikor azt mondták, hogy kisebbeket is kell tanítani, ki tanítja,… szétnéztek, ki az, akiben van egy kis pedagógiai érzék,… bennem volt. Akkor mindjárt megkaptam egy csoportot, azt kellett tanítsam.

   Volt egy néni, hogy itt az örményekkel kapcsolódjak. Volt egy idős néni a Marika néni. Ő egy örmény asszony volt, aki már elég korán felismerte, hogy gyűjteni kell!. Elindultak, mentek az egyik barátnőjével, mentek faluról falura és egy csomó ilyen régi szőttest meg mindenféle kancsókat, mindenféle tárgyakat, amiket a falun már kacatnak tekintettek és kidobtak, ők ezt mind összeszedték. És ez a Marika néni beszállt ebbe a mi csapatunkba és tanított minket szőni, varrni különböző hímzéseket, így igazán ő volt az, aki nekünk ezeket konkrétan megtanította.

Kehidainfo: – Amit ő tanított, az kapcsolódott az örménységhez, volt befolyásoló ereje?

Nem, nem kapcsolódott az örménységgel, a gyülekezeten belül tartotta az örménységét, az identitását, de már mind magyarok voltak, és többnyire mind vegyesen.

Kehidainfo: – Én úgy tudom, hogy nem kevesen élnek vagy éltek ott örmények. Tehát nem volt érzékelhető, kézzelfogható? Nem hagyott nyomot a magyar népi kultúrán?

     Hát a népi kultúrán nem annyira, mert ők ott a városban éltek. Ugye a népi kultúra meg a környékbeli falvakban alakult ki inkább így a városi, a polgári magyarságra nyomta rá a különböző jegyet. Mert kialakultak olyan jegyek, de ezek főleg kulináris, élvezeti jegyek máig. Ételek, meg mindenféle finomságok, amikről tudtuk, hogy az konkrétan örmény étel, de már mindenki főzte azokat. Mindenki tudta, hogy kell elkészíteni. Amúgy ők mind magyarok lettek, tehát ők már az én időmben sem, meg már az öregek se beszélték az örmény nyelvet.

Anna és a bábok. Fotó: Rohonczi Anett

    Ők építették azt a várost, és ők is tervezték. Szép párhuzamos utcákat terveztek és parkokat. Mindennek megvolt szépen a helye. A város közepén voltak a leggazdagabbak. Ők a legnagyobb házakban laktak, és ahogy haladsz át az utcán, a városon, a széle felé egyre kisebbek a házak, és ebből nyilván mindenki tudta, hogy a leggazdagabbé a legnagyobb.

Kehidainfo:- A multikulturális közösség eklatáns példája a román, örmény, magyar, cigány együttélés, a népek természetes egybeolvadása. Így látod ezt te is?

     Én sokszor gondoltam bele, hogy ahányszor végigpusztított ott a tatár, a török meg mindenki, nagy csoda, hogy még mindig léteznek ott magyarok. Én ennek úgy tudok örülni, hogy minden nehézség ellenére megmaradtak ott a magyarok, még ha egy kicsit mások is lettek.

     Az hogy én ide eljöttem, és innen ebből a távlatból jobban ráláttam arra a világra, és az én gyerekkoromra és arra, hogy én milyen lettem és az itteni magyarokhoz hasonlítottam magam; érdekes képet mutat. Ugye itt a faluban én lettem a román asszony, ott meg, hát ott meg én lettem a magyar. Mert ugye néha azért bántottak minket, hogyha úgy volt az, hogy ha meghallotta mondjuk egy román csapat hogy ott magyarul beszél 2 gyerek, akkor volt olyan, hogy ránk szóltak, hogy beszéljünk románul. Romániában vagyunk, de amúgy ott a mi utcánkban, ott végül is ez a szomszédság fontosabb volt, mint a nacionalizmus, és tehát nekünk fontos volt az, hogy jó viszonyban legyünk a szomszédainkkal és nem volt ilyen gond. Tehát voltak román gyerekek, magyar gyerekek általában románul beszéltünk, mert a románok nem értettek magyarul. Mi anyanyelvi szinten tanultuk a románt is.Néha a román anyukák ránk szóltak, hogy hát beszéljünk róla magyarul, hogy tanuljanak meg a román gyerekek is magyarul, de nekünk azért mégiscsak jó volt, hogy ők nem értettek mindent, és akkor mögöttük mi azért egymás között meg tudtunk egyezni magyarul, de úgy egymás között nem bántottak, ők se minket, meg mi sem őket.

     Most ennek az volt a mellékhatása, hogy amikor bekerültünk az iskolába, mi ezt az érdekes románnal kevert vidékies magyar nyelvet beszéltük, és emiatt azért elég sok frusztráció ért az iskolában, amikor azzal szembesültem, hogy hát akkor miért nem jó az én anyanyelvem? Akkor most mi van, hogy folyton kijavítottak? Erős görcsök alakultak ki bennem, hogy egy idő után nem tudtam választani. Nem mertem elmondani, mert féltem, hogy most megint rosszul fogom mondani. Emiatt nekem kisebb nehézségeim voltak, de amúgy atrocitások gyermekként nem nagyon értek.

Felnőtt szerepek és feladatok

Kehidainfo: – És hogy volt a választás? Ugye alapiskola vagy gimnázium, mint ahogy említetted. Onnan, hogyan, merre tovább és az milyen döntés volt? Mi volt a motiváció, hogy mégis mi lenne az, amivel én felnőttként foglalkoznék? Mert gondolom addigra már azért az csak így tisztázódott?

     Ez ott, akkor egy nagyon nagy katyvasz volt az életemben. Tehát itt, most ebben az interjúban a mélységekről beszélünk. El kell mondanom, hogy az én édesapám nagyon nehéz ember volt! Mikor mi kamaszokká lettünk, akkor már elkezdett inni, és elég sokat ivott és ez nagyon megnehezítette az életünket. Verbálisan nagyon agresszív volt. Menekültünk, próbáltunk menekülni előle mindenfelé. Nem szívesen beszélek erről… Akkor már a tánccsoport jól működött, sok fellépésünk volt. És én szinte nem is voltam otthon.

     Én ezen a területen szerettem volna továbbtanulni, de nem nagyon volt abban az időben még ilyen lehetőség. Most van Kolozsváron is táncművész szak, és hasonló lehetőségek, de akkor nem volt. És hát úgy keresgéltem, hogy mi az, ami engem egyáltalán érdekel, hogy fel is vesznek-e azokkal a jegyekkel, amik nekem voltak. Hát én egy vallásos gyerek voltam, ez az irány is érdekelt engem. Így iratkoztam be a református teológiára hitoktató szakra, és végül oda vettek föl. És hát ez egy ilyen dupla szak volt. A második szakom a szociális munka volt.

Kehidainfo: – Ez ugyanott volt?

     Igen, a kolozsvári református teológia.

Kehidainfo: – El is kerültél otthonról ezáltal, vagy csak be jártál az iskolába ingázóként?

     Nos itt jött a gól! Itt jött egy nagy csavar az életemben. Volt egy kapcsolatom, és pont abban az évben, amikor engem felvettek az egyetemre, abban az évben terhes lettem. És hát ez elég kacifántos volt. Most annyira nem szeretnék a részletekbe bemenni, de albérletbe költöztem, ott megszültem a Virágot, a nagylányunkat, aki most 27 éves és hát úgy jártuk ki az egyetemet, hogy közben neveltük őt az első férjemmel együtt!

Kehidainfo: – Hát az nem volt egyszerű, és akkor gondolom a tanulás mellett valami munkát is kellett végezni?

     Hát igen, én neveltem a gyereket, a férjem még vállalt ilyen-olyan munkákat nyáron. Aztán mentünk táborokba, jártunk táncot oktatni, és hát a szüleink is támogattak. Így végeztük el az egyetemet mindketten. Utána én beálltam tanítani, Kolozsváron tanítottam az egyik gimnáziumban református vallást. Aztán megjött Gergely, a fiam. Mikor ő egy éves volt, akkor mentünk szét.

Kehidainfo: – És a gyerekek?

     A gyerekekkel mi hazaköltöztünk, tehát utána mi a gyerekekkel már otthon voltunk! A Zsolt volt az első férjem, az ő szüleivel együtt laktunk. Ők segítettek a gyermeknevelésben,- ingáztunk – Kolozsváron dolgoztunk mindketten.

Kehidainfo: – Tulajdonképpen mikor jött el az az idő, amikor benned megfogalmazódott, hogy meg kéne próbálni Magyarországon? Vagy történt valami közben, ami ezt benned fölébresztette? Mi volt ennek a története?

     Kapuk mentén haladtam mindig is. Az volt a történet, hogy az egyik tánctáborban találkoztunk először Péterrel, ő odajárt néptáncot tanulni, mi meg itt tanítottunk az első férjemmel, és attól kezdve minden nyáron találkoztunk Péterrel, mert ő visszajárt a táborokba, és olyan jó viszonyban voltunk vele, hogy mindig meglátogatott minket, hozott nekünk mézet, dinnyét.

     Aztán válásunk után én hazaköltöztem édesanyámhoz a két gyerekkel. Ott kezdtem el tanítani Szamosújváron. Én még mindig hívő ember vagyok, bár már nem tanítok, nem vagyok hittantanár már, mert ott bizonyos dolgokkal nem tudtam egyetérteni, de a gondviselésben hiszek és az mindig vezetett és mutatta az irányt.

     Tehát visszamentem tanítani, de nem bírtam az iskolát, mert nem engedtek sok dolgot tanítani, amit én, és ahogyan én szerettem volna. Ott már népi kultúrát is tanítottam, ami itthon népismeret. Tehát vallást tanítottam és népi kultúrát és az alapítványnál szükség volt egy emberre amikor engem elcsábítottak, …otthagytam az iskolát.

Kehidainfo: – Ez a Téka Alapítvány?

Péter: – Végül is ez egy nagy alapítvány, ami fokozatosan fejlődött ki akkoriban. Most meg már iskolát is építettek, és végül is ez volt az a hely, ahol ő szocializálódott már korábban. Tehát az iskola mellett ők szervezték gyakorlatilag a táncot, a kézműves dolgokat is, tehát ott töltötte az életének nagy részét már előtte is..

Anna: – Én oda visszamentem, tehát ott alkalmaztak engem. Közben megtanultam a fazekasságot, ugyancsak ott az alapítványnál megszereztem egy kulturális menedzser diplomát. Majd én lettem az alapítvány programfelelőse és közben Péter is megnősült, aztán elvált. Ő továbbra is jött nyáron Válaszútra a táborokba, és akkor meglátogatott engem, akkor már mind a ketten szabadok voltunk, és úgy döntöttünk, hogy jobban megismerjük egymást! Nem volt könnyű döntés, mert ez kettő, kettő és fél évig tartott. Péter Magyarországról udvarolt. Nagyon nehezen tudtam eldönteni, hogy én ide eljöjjek, aztán végül azzal csábított el, hogy csinál nekem egy fazekasműhelyt, amit meg is csinált!

Péter története – a másik oldal

Kehidainfo: – Itt aktívabban lép be beszélgetésünkbe Péter is, Anna férje, aki röviden és összefogottan szintén mesél gyerekkori és fiatalkori életéről. Péter nagyon elfoglalt ember, méhekkel dolgozik, kevés az ideje, ezért az interjút megelőzően előre elkészítette a kérdéses időszakra vonatkozó – személyét bemutató, írásba foglalt gondolatait.

 Az írást változtatás nélkül csatolom. [szerkesztő]

   „Zalaegerszegen születtem 1967-ben. Nagyanyáim ágain tanult, „értelmiségi” háttérrel, (dédszüleim jórészt tanítók), nagyapáim ágain paraszti háttérrel, de itt is épp nagyapáim voltak az a generáció, akik ebből már kiléptek: apai nagyapám parasztgyerekből lett tanító Pethőhenyén, ahol most élünk, anyai nagyapám ugyancsak parasztgyerekből vasúti tisztviselő. 5 éves koromban Zalalövőre költöztünk és ott is nőttem fel. Két húgom van. Apám, aki rajzszakos tanár és költő is volt, a művelődési házat igazgatta, anyám óvónő, nagynéném (apám nővére), aki második anyánk is volt, ugyanott az iskolában tanított. Anyám vezette a bábszakkört, nagynéném az irodalmi színpadot. Mindkettőben részt vettem, nagyon untam általában, és rengeteget bosszantottam őket. Focizni szerettem, de azért eljártam a furulya-, később csellóórákra (hetente egyszer). Kifejezetten értelmiségi neveltetésben részesültem, jól ment az iskola, rengeteget olvastam, hiszen az otthonunk is könyvekkel volt tele, és alkatilag gyenge voltam, osztálytársaim zöme maga alá tudott gyűrni. A tanulást a Zrinyi Gimnáziumban folytattam Zalaegerszegen, majd egy évet dolgoztam a kenyérgyárban, mert nem vettek fel a JATÉ-re földrajz-történelem szakra, aztán Szombathelyen végeztem földrajz-népművelést. Azért tanultam, mert érdekelt a természet és a társadalom egyaránt, nem volt bennem sem tanári sem népművelői ambíció, habár gyerekkoromban épp ezekhez a szerepekhez szocializálódtam.

Gaál Péter népművelő. Fotó: Rohonczi Anett

     A főiskola második két évében már sokat utaztam, egyedül is, és barátokkal is a Szocialista-Európában, kihasználva az akkori olcsó vonatjegyeket, és az egyéni tanrend kiváltságát, hogy nem kellett az órákra bejárnom. (Ez a lehetőség úgy alakult ki, hogy első évben kitűnő lettem abban a reményben, hogy így átvesznek a JATÉ-re, amit ott elutasítottak létszám-okok miatt.) A finanszírozást csencselésből intéztem, mindenfelé vittem valamit, amit el lehetett adni a lengyelpiacokon. A főiskola befejeztével Angliába mentem, ahol illegálisan gyümölcsöt szedtem vagy fél évig. Ezután 14 hónap alatt körbeutaztam és -fényképeztem Ausztráliát (itt is farmokon dolgoztam), majd Indiában és Nepálban utaztam 9 hónapot. Itt már nem dolgoztam; az Ausztráliában gyűjtött pénzt költöttem nagyon takarékosan. A hepatitisz hozott haza, és elvette a további utazás lendületét is. (Tervben volt a többi kontinens is.) A következő évtizedben belső utazáson vettem részt, Karl Gusztáv Jung „tanítványaként”, így őt tekintem mesteremnek. Végül is ezeken a tapasztalatokon eszméltem.

     Itthon angol nyelvet magántanítottam a következő 15 évben, ebből éltem, emellett nekiálltam kertészkedni Pethőhenyén, nagyapám hajdani szőlőbirtokán.

     Annak, hogy a fizikai munka és a paraszti tevékenységek felé fordultam, több motivációja is volt. 16 éves koromban, többéves betegség után meghalt nagynéném, akivel harmonikusabb, szeretet-teljesebb kapcsolatom volt, mint anyámmal, majd egy évvel később apám autóbalesetet szenvedett, mely felerősítette addig lappangó sclerosis multiplex betegségét. Ettől kezdve apám leépülésével kellett szembesüljek, egészen a tolókocsis állapotig. A fizikai munkával, testi erőfeszítésekkel nap mint nap bizonyítom önmagam számára, hogy velem ez nem történik meg. Apám volt az, aki a kertészkedésbe bevezetett, a henyei birtokot (amelyet az ő apja, aki parasztgyerekből lett tanító, létesített, ahelyett hogy a pénzből elmentek volna Rómába nagyanyám vágyát teljesítve) ő művelte, amíg tudta. Életem egyik aspektusa, hogy apámat folytatom, ebben is és a kulturális tevékenységekben is. Nálunk is temettük el, (persze nem tudatosan ezért) sírja a birtok felső részén, kedvenc tujafái alatt van. A másik közvetítő paraszti őseim irányából anyai nagyapám, aki rendkívül erős fizikumának is köszönhetően nyolcvan éves koráig nagyon sokat segített nekem, sajátjaként segített művelni a henyei birtokot. Ő volt az, akitől a praktikus, paraszti, kétkezi problémamegoldást megtanulhattam; apám ebben nem volt igazán ügyes. A hagyományos életmód felé irányított engem az is, hogy 27 éves koromban beleszerettem az erdélyi néptáncba és aztán lassan az egész népi kultúrába. Úgy éreztem, hogy hitelesebb és teljesebb, ha ezekhez a hagyományos falusi életformát is felvállalom. Nagyon megerősített ebben a folyamatban, amikor 33 éves koromban egy hagyományos falusi mesterséget választottam, a méhészetet, amelyet, úgy éreztem, az Isten rendelt nekem.

     Ezek mind azelőtt voltak, hogy Annával találkoztunk.

    Mindez nyilván nagy kihívás is volt, a saját káromon kellett megtanuljak sok mindent, hiszen egész másra készítettek fel engem gyermekkoromban. Senki nem mondta volna meg, aki engem 14 éves koromban ismert, hogy harminc év múlva falakat, ácsolatot, belső burkolást és bútorokat és hektáros gyümölcsöskertet és egy komplett méhészetet intézek egymagam. Talán csak azt, hogy egymagam, azt gondolom sokan sejtették már akkor is. Rengeteg küzdelem volt, jó mulatság és áldozat, férfimunka. Főként az Úristen kegyelme, gondviselése, hogy megtörténhetett. Amikor Annával összeházasodtunk, aztán az egyesület megalakult és kulturális tevékenységekbe, alkotómunkába kezdtünk, és a legtöbb dolog úgy ment szinte, mint a karikacsapás, akkor értettem meg mit jelent, ha az ember a közvetlen tapasztalatra, megtapasztalt mintákra, többgenerációs kapcsolatokra támaszkodva halad az útján. És párosan, úgy, ahogyan apám és anyám, előtte nagyapám és nagyanyám.„

Anna és Péter útjai találkoznak

Kehidainfo: – Péter hogy is volt ez az Erdélybe járás?

Anna: – Péter nem akart Erdélyben maradni, nehéz volt mindenképpen a döntés.

Péter: – Nos igen azért már jártam oda akkor vagy tizenvalahány éve, tudtam, hogy mi van ott.

Így utólag is belegondolva, engem ez a hely nagyon ide kötött. És aztán valahogy ez így is szokás, hogy az ember feleséget hoz magának oda, ahol él. Ez lehet, hogy csak kifogás meg magyarázat volt akkor, de igen, azt jobban el tudtam képzelni, vagy tudtuk képzelni, hogy ő itt mit csinál Magyarországon, minthogy én mit csinálok ott. Végül is inkább e mellett döntöttünk, hogy itthon nem számolunk fel mindent és Anna jön hozzám. Nagyon nagy kockázat lett volna abban, hogy odaköltözünk anyósomék nyakára. Szóval azért ez volt a jó döntés.

Kehidainfo: – Azt gondolom, hogy az a közös beszélgetés is érdekes lehetett akkor. Ha nem is teljes mélységében, hogy miről beszélgettetek akkor, … hogy pl. Anna eljössz velem Zalába? A méhészkedésen kívül abban az időben te mással is foglalkoztál? Mert úgy szokták mondani, hogy a méhészkedés mellett még az embernek van polgári foglalkozása is!

Péter: – Akkor én már főállású méhész voltam, tehát nagyon nagy méhállománnyal dolgoztam. Olyan jövedelemmel már akkor, hogy éppen abból építkeztünk. Tehát erre lehetett alapozni. És ezen kívül én előtte angol nyelvet tanítottam magántanárként. ami akkor már húzódott vissza, mert a méhészet mellett nem lehetett csinálni. Nagy veszteségek keletkeztek abból, ha a szezonnak abban az időszakában nem csak az egyik tevékenységgel vagy a másikkal foglalkoztam. Aztán kiköltöztünk ide, mert előtte én Zalaegerszegen laktam és ide csak kijárogattam. Itt dolgoztam, meg itt volt a méhészet is, meg más egyéb is. És akkor, amikor az Annáék jöttek, akkor előtte készítettük el ezt lakóépületté. Végül is előtte ez egy pince volt, amit az én nagyapám épített ide.

Kehidainfo: – Akkor a gyerekek milyen korúak voltak?

     Gergely akkor kezdte az első osztályt, 6 éves volt. Virág meg a hetediket kezdte.

Kehidainfo: – Nekik, gyerekeknek könnyű volt ez a váltás?

     Virág, a nagylány nem akart jönni egyáltalán. Gergely hatévesen ment, mert az anyja vitte, de Virág akkor már 14 éves volt. Megfogalmazta, hogy ez neki nem tetszik igazából, csak hát jött, mert ez volt a helyzet.

Kehidainfo: – Te Anna, Magyarországon, hogy kezdted, itt is elmentél tanítani?

     Nem akartam itt tanítani. Megelőzöm a kérdést, szerelmes lettem ebbe a vidékbe, ebbe a tájba. Így utólag rájöttem, éppen egy ilyen témájú tanulmány volt, egy téma, amit feldolgoztam, valaki mással kapcsolatosan és rájöttem, hogy ezek olyan érdekes dolgok, hogy az ember megérzi, hogy neki dolga van azon a helyen, és akkor.

    Mikor először jártam itt, akkor április volt és tavasz, és itt, ahogy csicseregtek a madarak, ahogy visszhangzott az egész, olyan szép volt és úgy éltem meg, hogy ez olyan, mint a nagyanyámnál, mint az a völgy ott Mezőségen, mert Zala nagyon hasonlít a Mezőségre. Csakhogy itt dombok vannak, nem hegyek. És sokkal zöldebb minden! Gyerekként sokszor ültem ott a kopár dombbal szemben, és úgy elképzeltem zölden fákkal, erdőkkel. Olvastam a Wass Albert regényeket, amikor még tele voltak azok a dombok erdőkkel, és akkor úgy elképzeltem, hogy jaj, de szép lehetett itt akkor,…- és akkor bejöttem ebbe a völgybe, felmentünk erre a dombra, jaj de szép volt. Itt az emberek a hegyre mennek. És úgy éltem meg, hogy ez pont olyan csak, hogy éppen tele van erdővel. Tehát én megszerettem ezt a helyet amikor ideértünk.

     Eléggé kezdetleges állapotok voltak itt, mert még csak ez a konyha se volt kész, meg azt a szobát is akkor alakítottuk. Péternek volt pénze a méhészetből és abból álltunk neki. Kis segítség mellett mindent magunk csináltunk a két kezünkkel. Abban az évben így voltunk márciusig, amikor aztán teherbe estem, és akkor már jött a program magától. Mert akkor már tudtuk, hogy akkor most már ez lesz az otthonunk, így mindent beleadtunk. Aztán megszületett Mihály fiunk, a már közös gyerekünk. Utána meg rá két évre a másodiknak megszületett Juli.

     Közben minket a szamosújváriak megkértek a Téka Alapítványtól, hogy alakítsunk ki, hozzunk létre egy testvér-egyesületet, hogy az ő pályázatukat segítsük lebonyolítani. No, amint már volt egy egyesületünk, egy idő után szóltak nekünk is, hogy nézd csak, milyen jó pályázatok vannak, próbálkozzatok ti is! Hátha kaphattok ti is egy kis pénzt! Így esett, hogy lassacskán mi is nyertünk pályázati pénzeket.

Kitekintés

Kedves Olvasó! Hamarosan érkezik a történet folytatása, a második rész! Ebben a részben többek között szó lesz:

• a bábjátékról,
• a közösségi munkáról,
• az alkotó tevékenységeikről,
• és a jövőbeni terveikről is…