Előszó:
Van egy pillanat minden alkotó életében, amikor már nem a műről van szó, hanem arról, hogy mi marad belőle: a mozdulat, az emlék, a kéz reflexe, vagy csak egy szög egy galéria falában. Amíg jár a kéz.
Győrfi András három rövid írása három különböző helyzeten keresztül beszél erről: egy apa tekintetén, egy idős mester elhallgatásán és egy galériabeli ítéleten át. Nem nagy szavakkal, nem esztétikai tézisekkel, hanem történetekkel – olyanokkal, amelyekben sokkal többen ismerhetünk magunkra, mint elsőre gondolnánk.
Ezek a szövegek nem válaszokat adnak. Inkább megállítanak egy pillanatra, és felteszik a kérdést: meddig tart az alkotás – és mikor kezdődik a számvetés? Ez a kérdés mindig ott lebeg a levegőben: Amíg jár a kéz, addig az alkotás folytatódik.
Kiállítás apámmal
Apám nagyon izgult. Ragaszkodott hozzá, hogy azt a rémes és legalább két számmal nagyobb zakót vegyem fel. Berzenkedtem ellene, de nem volt apelláta. Hiába mondtam, hogy úgy szeretnék kinézni, ahogy én szeretnék. Még nyakkendőt is köttetett velem, amiben úgy néztem ki, mint egy elfuserált üzletember valami rossz orosz moziban. Ez az első kiállításod a szülővárosodban, mondta és némi könnyet láttam csillogni a szeme sarkában, amit persze gyorsan megtörölt, hisz ő nagy és kemény ember. Egy frászt, gondoltam, még az esti mesén is el tudsz pityeregni, ha olyan a történet, nem hogy a fiad kiállításán. Így aztán megtettem, amit kért. Felvettem a nagy zakót, nem téptem le magamról a nyakkendőt és még a cipőmet is kipucoltam, amit ritkán szoktam megtenni. A hajamat is megfésültem, pedig a punk frizurám nem igazán szerette a fésűt és nem is volt vele barátságban. Apám odaállított a tükör elé és boldogan megszorította a vállam, miközben mosolygott szeretetteljesen.Na, ugye, milyen jól nézel ki, mint…mint… és itt megint egy kicsit könnyes lett a szeme. Nem fejezte be a mondatot, mert indulnunk kellett.
Még jár a keze
Festesz még Károly bátyám, kérdezem a fehér hajú, kis gyér szakállal üldögélő öregembert, akit néha napján meglátogatok a falu végi házában. Ó, fiam, nincs arra nekem már időm, na meg elég is volt. Megfestettem, amit kellett, ami bennem volt, most meg már nincs semmi, amit lefesthetnék, rázza a fejét az öreg. A sok lim-lom között még, ami Károlyt körbeveszi, elővillan egy-egy keret sarka, benne mívesen megfestett képpel, rajta évtizednyi por, mintha csak arra várna, hogy egy jó tündér leporolja és felakassza a falra. Nem úgy van az bátyám, mondom neki megjátszva a mérgeset, amíg él a festő, jár a keze. Te tanítottad ezt nekem és sosem felejtem el. Az öreg ránéz a kezére, ami oly eres, mintha csak ín lenne benne és legyint egyet. Rég volt az András, rég, amikor még jártál hozzám és kiscsikó voltál. Megöregedtem, az asszony is elment pár éve, én is hamarosan követem, addig meg elleszek festék és ecset nélkül. Na meg kit érdekelne az, amit még mázolnék. Elmúltak az idők és velük én is. Na de a hév, a teremtés láza, amiről annyit beszéltél nekem, az hol van, kérdezem, de talán már nem is az öregtől, hanem inkább magamtól.
Az öreg nem válaszol, hanem kinéz az ablakon, amiből a folyó melletti fákat lehet látni és ahova régen a festőállványát kitette, én meg a kis sámlimat húztam magam után, mint egy lelkes kiskutya, hogy ne maradjak le semmi mozdulatról, hogy lássam, ahogy a keze jár. Esteledett, töltöttem magamnak még az öreg bűnrossz kávéjából, ami az évek alatt nem lett jobb és ugyanúgy, ahogy az öreg, én is néztem a fákat, mert már nem volt mit mondanom. És ekkor, amikor már szedelőzködtem, mert éreztem, hogy az öreg Károlynak már nincs kedve a múltról beszélgetni és már csak az ablakon szeretne kinézni, arra a folyó felé, nos ekkor látom, hogy a keze megmozdul. Tesz egy mozdulatot, mintha felkenné a festéket a vászonra, majd a hüvelykujját kifordítva kört rajzol a levegőbe, miközben behunyja a szemét. Igen, semmi kétség. Még jár a keze…
A szög
Az öreg festő, akinek voltak sikeres évtizedei is, aki már kiállított Amerikában és Kínában is, kicsit szomorkásan nézte a tenyerében fekvő szöget. Tudta, hogy mit kell vele tenni, de érezte, hogy ez most egy komoly pillanat. Egy fiatal kollégájával tért be a galériába, hogy új lendületet kapjon karrierje, legyen új kiállítása, hisz még egyáltalán nem tartotta magát vénnek és kiégettnek.
A galériás mindkettejük munkáit átnézte, kicsit hümmögött, lapozgatta a jegyzeteit, kávét kért nekik a titkárnőjétől és jelentőségteljesen bólogatott. Ebből a bólogatásból az öreg festő azt szűrte le, hogy jó úton halad a története és talán újra sikerül visszakapaszkodnia a művészeti világ soraiba, mégha nem is az első sorokba. A fiatal festő fesztelenül cseverészett a galériással, miközben az öreg lehunyt szemmel gondolt régi idők galériáira, régi idők falaira és régi idők sikereire. Mindenre emlékezett, az utolsó kis falu eldugott kiállítóhelyére ugyanúgy, mint a new york-i Broadway galériájára, ahol ő volt fiatal és fesztelen, ahol az egész elkezdődött és a jövő fényesnek tűnt és igazából az is volt, csak épp hamar elrepült az élet.
A galériás rápillantott az öregre és némileg mogorván, mondhatni kelletlenül mondta ki az ítéletet. Ott a kalapács és szög. Szögelje fel a képeit, legyen a hasznunkra, ha már itt van. Az öreg, tenyerében a szöggel azon gondolkodott, hogy most kéne lecsapni a kalapácsot az asztalra, a szögeket meg kiszórni a kezéből és elegánsan felállni és kisétálni a galériából. Úgy, ahogy tenné azt fiatalon és fesztelenül. Majd kissé törődötten felállt, keresett egy üres falat, melyet megfelelőnek és nem túl hivalkodónak érzett képeinek és beleütötte a szöget a kalapáccsal.
Szerkesztői jegyzet…
Ez a három rövid írás nem ciklusnak készült, mégis szorosan összetartozik. Nem témában, hanem kérdésfelvetésben: mindhárom az alkotás idejéről, az idő múlásáról és a művész helyéről beszél – különböző életkorokból visszanézve ugyanarra az útra.
Apák, mesterek, öregedő alkotók jelennek meg bennük, nem példázatként és nem emlékműként, hanem nagyon is emberi helyzetekben. A hangsúly nem a válaszokon van, hanem a mozdulatokon: azon, ami megmarad akkor is, amikor már kevesebb a szó, a kép vagy a lehetőség.
Olvasás közben érdemes hagyni, hogy a történetek egymásra feleljenek – és talán arra a kérdésre is, amely mindannyiunkat érint: meddig jár a kéz, és mit jelent ez valójában?
