„Álmot festek, a realitást írom…”
Győrfi András megszólalásai nem magyaráznak túl, nem keresnek felmentést, és nem törekednek megfelelésre. A válaszokból egy olyan alkotó képe rajzolódik ki, aki korán felismerte saját útját, és attól azóta sem tért el: sem intézmények, sem elvárások, sem divatok irányába.
Festészete és írása két külön nyelv, mégis ugyanarra a belső tapasztalatra reagálnak: az emberi világ törékenységére, az álom és a realitás feszültségére, a nyilvánosság egyszerre inspiráló és kíméletlen közegére.
Ez az interjú nem értelmezni akarja Győrfi András munkáit, hanem teret ad annak, hogy a művész saját szavaival jelölje ki pozícióját: a festészethez, az íráshoz, a hagyományhoz, a hatásokhoz és a nézőhöz való viszonyát.
Kezdetek, életút
Hogyan emlékszel vissza azokra az első élményekre, amelyekről ma már azt mondanád: meghatározóak voltak az alkotóvá válásodban?
Gyermek- és fiatalkorodban inkább a kép, a szöveg, vagy a belső történetek voltak erősebbek?
Volt-e olyan pont az életedben, amikor tudatosult benned: ez nem egyszerű érdeklődés, hanem létforma?
Sok ilyen emlékem van: anyám első kis állatrajzai, amelyeket megpróbáltam leutánozni, majd idővel már fejből rajzoltam az újságokban vagy a tévében látott állatokat. Meghatározó volt az első komoly rajzpályázat megnyerése a Jankovich Marcell-féle János vitéz film kapcsán, majd egy évvel később az indiai Shankar nemzetközi gyermekrajzpályázat, amelyet 5000 gyerek közül én nyertem meg.
Ilyen élmény volt az első műterem is, amit láthattam: a kaposvári festőművész, Molnár József műterme, aki a rajztanárom és az első mentorom volt. Megjelentek rólam az első cikkek is, amikor még csak 4–5 éves voltam. Számtalan ilyen élmény van egészen 27 éves koromig, amikor autodidakta módon, saját kútfőből, segítség nélkül kezdtem festeni.
Fiatalkoromban a kép és a belső történetek voltak a lényegesek; a szöveg csak akkor, ha azt rajzoltam, amit olvastam. Így voltam az Egri csillagokkal is. Valószínűleg ezért festem ezt a kissé középkori világot: az a történet volt életem legfontosabb története.
20–22 éves koromban könyvillusztrációval kezdtem, innentől számítható a tudatosság. Többszörösét kerestem vele az építész fizetésemnek, így hamar elhagytam a tanult szakmámat, amely számomra amúgy is unalmas és kötöttségekkel teli volt. Szabadúszó művész lettem, nem függve semmitől és senkitől.
Tanulmányok, mesterek, hatások
Milyen szerepet játszottak a tanulmányaid a művészi gondolkodásod kialakulásában?
Inkább mesterségbeli tudást, vagy szemléletet kaptál azoktól a közegektől, ahol tanultál?
Voltak-e olyan mesterek – akár személyesen, akár műveiken keresztül –, akik hosszan veled maradtak?
Mit jelent számodra ma a „hatás” fogalma: teher, inspiráció, vagy természetes állapot?
Semmilyet. Nem végeztem művészeti iskolát. Festőnek születtem, csak el kellett oda jutnom, hogy ezt el is higgyem.
Valószínűleg inkább szemléletet kaptam. A mesterséget magamnak kellett megtanulnom. Voltak segítők, de nem jelentősek. Önálló, makacs, senkire nem hallgató ember vagyok.
A hatás? Ha úgy érted, hogy én kire hatok, akkor teher. Felelősség. Nyomás. Ha viszont arra, hogy rám ki hatott, akkor inspiráció. Rám millió festő hatott és hat a mai napig is – pont úgy, ahogy én hatok másokra.
A festészet mint elsődleges nyelv
Mikor vált világossá számodra, hogy a festészet lesz az elsődleges kifejezési formád?
Mit jelent számodra az emberi alak?
Fontos számodra, hogy a kép ne legyen könnyen „olvasható”?
Mit gondolsz a néző szerepéről?
27 évesen.
Nálam az ember a lényeg. Az emberi történetek, mesék, mitológiák. A szétesés és a mai világunk leképezése, ami pont olyan, mint a képeim. Van az emberekben egy álomvilág, amely akár szöges ellentétben áll a hétköznapokkal. Én ezt az álomvilágot festem – a sajátomat, de talán azért vagyok sikeres, mert az én világom találkozik sokakéval.
Technikai érdeklődés is van bennem, de a belső tartalom is fontos. Ugyanakkor szeretném leszögezni, hogy az én festészetem korántsem annyira tudatos, mint amennyit a kérdések sugallnak. Festek, amit festek. Ha jelent valamit az embereknek, jó. Ha nem, az sem baj. Én magamnak festek.
A néző tanú. A néző egy néző. Ez a szerepe – benne van a nevében.
Stílus, irány, rokonságok
Hogyan viszonyulsz a szürrealizmus megjelöléséhez?
Milyen kapcsolatban állsz a vizuális hagyománnyal?
Hogyan éled meg a Szász Endréhez való hasonlítást?
A szürrealizmust mások aggatták a munkáimra. Én inkább expresszionizmusnak mondanám, esetleg historizáló szürrealizmusnak, de ezek csak szavak és kategóriák. Számomra lényegtelenek.
Mindenképpen vizuális hagyományhoz kapcsolódom. Előttem is voltak hasonló festők, és utánam is lesznek. A festészetünk lényege az élmény: a csodálat, a katarzis, a jóleső borzongás.
Szász Endre nagy festő volt. Az bosszant, hogy a tömegek szinte csak őt ismerik, és hogy ha egy festő fejet fest, rögtön Szász Endréhez hasonlítják. Ez hülyeség. A technikám hasonló lehet, de az életem más. Rokonság van, volt, de aki a fejeknél tovább ismeri a munkáimat, az már rég eltávolodást érezhet.
Írás, nyilvánosság, közösségi tér
Mikor jelent meg az írás az életedben?
Mit jelent számodra a publikálás és a napi jelenlét?
Publikációk, nyilvánosság
Mit jelent számodra a publikálás: lezárást, közlést vagy új párbeszéd kezdetét?
Fontos-e számodra a visszajelzés, vagy az alkotás inkább belső szükségszerűség?
Hogyan látod az írott és a vizuális művek életét a nyilvánosságban?
Jó kérdés. A Facebook-közlések lényege eredetileg a párbeszéd volt, de ez a párbeszéd mára elrohadt. Így inkább közlés, aztán helló – megyek tovább. Nem ragadok le.
A visszajelzés? Nem igazán fontos. A szóbeli semmiképp. Az anyagi igen, az szükségszerű – nem belső, hanem külső.
Az írások robognak, a képek cammognak. Ez a tömegek reakcióinak számában is jól látható. Ez van. Most ilyen világot élünk.
Közösségi tér, napi jelenlét
Mit jelent számodra a folyamatos online jelenlét?
Inkább napló, műhely vagy nyilvános tér ez?
Befolyásolják-e az azonnali reakciók az alkotást?
Hol húzódik a határ a magánember és a nyilvános alkotó között?
Mindhárom: nyilvános napló és nyitott műhely. Fontos, hogy így legyen. A nyilvánosság éltet és inspirál.
Nem befolyásol semmi. A festészetet semmiképp. Az írásban talán annyiban, hogy a bántások miatt néha tüskéket eresztek, de eltelik egy nap, és megyek tovább. Nehogy már bárki megállítson.
Van magánéletünk, de a nyilvánosság rendkívül fontos.Ugyanolyan ember vagyok, mint egy hentes, orvos vagy rendőr – csak épp álmokat építek, ezért misztifikálnak minket.
Ember és alkotó viszonya
Az alkotás inkább védelmet vagy kitettséget jelent?
Változott-e az évek során az, ahogyan önmagadra, mint művészre tekintesz?
Fontos-e számodra, hogy a munkáid nyomot hagyjanak, vagy inkább az „itt és most” számít?
Mindenképpen kitettséget. Meztelenek vagyunk a nép előtt – sőt, megdobálandó bohócok. Egyetlen mondattal meg lehet minket törni. De ha elég erős vagy az utadon, ezek leperegnek. Tüskéket vernek belénk, de vannak, akik kihúzzák és ápolják a sebeket. Jó szakma ez, de embert próbáló. Nem mindenkinek való.
Zárszó
Győrfi András válaszaiból nem egy lezárt életmű képe rajzolódik ki, hanem egy folyamatosan jelen lévő, úton lévő alkotóé. Festészete és írása nem megfejtéseket kínál, hanem helyzeteket teremt, amelyekben a nézőnek és az olvasónak is szerepe van.
Nem válaszokat ad – képeket hagy maga után. A többi már a befogadó dolga.
Győrfi András megszólalásaiban nincs gesztus az értelmezés irányába. Nem magyaráz, nem keretez, nem kínál kapaszkodót. A válaszok inkább kijelölnek egy teret, amelybe belépve az olvasó – és a néző – magára marad a képekkel és a mondatokkal. Ez a magára hagyottság azonban nem hiány, hanem állítás. A beszélgetés egyik legerősebb rétege éppen az, ahogyan következetesen elutasítja a túlzott tudatosság, a művészeti önreflexió vagy az elméleti igazolás kényszerét. A festészet itt nem „program”, hanem gyakorlat. Nem értelmezni akarja a világot, hanem megmutatni annak belső, álomszerű torzulásait. Az emberi alak nála nem szimbólum, hanem hordozó: történetek, mitológiák, személyes és kollektív emlékezet lenyomata. A néző szerepének meghatározása – „tanú” – kulcsmondat. Ez nem bevonás, nem együtt alkotás, hanem jelenlét. A tanú nem avatkozik be, nem magyaráz, nem javít. Csak lát. Ez a pozíció egyszerre kényelmetlen és felszabadító: leveszi rólunk az értelmezés kényszerét, miközben felelőssé tesz a befogadásért. Érdekes feszültség rajzolódik ki a festészet és az írás viszonyában is. Míg a képek az álom logikáját követik, addig a szövegek kifejezetten állásfoglalások. Itt az alkotó már nem rejtőzik az anyag mögé: kimond, kijelöl, ütközik. Ez a kettősség nem ellentmondás, hanem munkamegosztás. Az egyik nem magyarázza a másikat – együtt mégis teljesebb képet adnak. A beszélgetésből egy olyan művész képe bontakozik ki, aki nem kívülről szemléli a nyilvánosságot, hanem benne él. Nem elefántcsonttoronyból, hanem a hétköznapok zajából dolgozik. A közösségi tér nála nem marketingeszköz, hanem nyitott műhely – kockázatos, sebezhető, de elengedhetetlen. A legfontosabb benyomás talán az, hogy Győrfi András nem lezárni akar, hanem folytatni. Az „út közepe” nem bizonytalanságot, hanem mozgást jelent. A művek nem válaszokat hordoznak, hanem kérdéseket hagynak hátra – és ezek a kérdések nem a művészhez, hanem hozzánk szólnak vissza. Ide jön a tartalom
Szabó Árpád
Nagyszerű beszélgetés volt! Remek iskolapélda arra, hogyan kell egy beszélgetést vezetni, keretezni. Hogyan kell engedni a riportalanyt kibontakozni, kérdezni, az olvasó/hallgató figyelmét fenntartani, lekötni.
Gratulálok és köszönöm ezt a tökéletes riportot!
Kedves Éva!
Köszönjük a figyelmedet és a kedves szavaidat – mindannyiunk nevében. Jólesik az elismerés, de igyekszünk alázattal fogadni, mert tudjuk, milyen könnyű félrecsúszni egy ilyen helyzetben.
Andrást magam is inkább a nyilvánosság teréből ismerem. Először a festményei ragadtak meg, majd az írásai: rövidebb-hosszabb szövegek, amelyekben következetesen, nyíltan és kertelés nélkül beszél. Nem kapásválaszok ezek, hanem vállalt, őszinte megszólalások. Ő maga makacsnak, szókimondónak, erős akaratú embernek tartja magát – ezt a beszélgetés során mi is érzékeltük.
Az interjú számunkra elsősorban kíváncsiságból született. Érdekelt bennünket, hogy ő maga alkotóként miként gondolkodik a saját helyéről: sorolja-e magát bármilyen irányzathoz, vagy tudatosan kívül marad ezeken a kategóriákon.
A kérdések megfogalmazása nem okozott nehézséget – sokkal inkább az volt izgalmas, hogyan viszonyul majd hozzájuk. Nem érzi-e tehernek, nyűgnek, hiszen nyilván nem mi voltunk az elsők, akik kérdezték. András meglepően gyorsan és nyitottan válaszolt, és néhány apró technikai pontosítástól eltekintve gyakorlatilag elsőre összeállt a beszélgetés. Nem volt szükség utólagos beavatkozásra.
Jó volt vele dolgozni.
Még egyszer köszönjük a figyelmedet, és reméljük, más interjúkra is rátalálsz majd az oldalon.