Bevezető
Győrfi András írása első olvasásra mítosznak tűnik, mégis már az első bekezdésektől fogva érezhető, hogy jóval többről van szó, mint képzeletbeli vallástörténetről. A „Nagy Parázna” és az „Új Isten” allegóriája olyan narratív teret nyit, amelyben a múlt és a jelen, a hit és a hatalom, a hagyomány és a törés folyamatosan egymásra vetül. A történet nem lezárt tanulságot kínál, hanem értelmezési helyzetbe hozza az olvasót: miközben egy archaikus világ bukását követjük, óhatatlanul a saját korunk politikai és kulturális feszültségei is megjelennek a háttérben. Ez a kettősség adja az írás különös erejét — és egyben azt a provokatív jellegét is, amely elkerülhetetlenné teszi az állásfoglalást.
A Nagy Parázna temploma évszázadok óta állt a félsziget csúcsán, ahonnan messze el lehetett látni a háborgó tengeren, ahol oly közel volt az ég, hogy szinte felemelt karral elérhették a felhőket és a nap mindig előbb kezdett égetni, mint lent a völgyben.
A Nagy Parázna temploma mindenkinek nyitva állt, akinek volt annyi pénze, hogy kifizesse szolgálatait. Királyok és hercegek, diktátorok és hódítók, befolyásos urak és félvilágot uraló bankárok jártak a Nagy Paráznához, hogy elmondhassák, az ő erejüket megnövelte az Istennő és persze hatalmukat is. Az Istennő még akkor is megnövelte a királyok és hercegek, valamint a megfelelő pénzzel rendelkező urak hatalmát, ha épp nem volt elég erejük a Nagy Parázna szolgálatait elfogadni és semmit sem tudtak tenni ölelő karjai és testükön összekulcsolt lábai közt. De ezt örök titok övezte és nem volt olyan balga a félszigeten, a Nagy Parázna szolgái között, aki ezt elhíresztelte volna. Aki ezt megpróbálta, az hamarosan megismerte azt a sziklát, ahonnan ledobták az ilyen balgákat és hírterjesztőket kővel teli bőrzsákba varva .
A Nagy Parázna kultusza élt és virult és ellátta a városban élő többi paráznát is munkával, a vendéglők tulajdonosait, a hajók kapitányait, a kereskedők boltjait pedig felvirágoztatta.
Aztán egyszer híre jött, hogy új világ van születőben. Új Isten hajnala kezdődött a messzi Palesztinában és lassan az egész világban uralomra jutott. A Nagy Paráznához egyre kevesebb és kevesebb király jött, elmaradtak az urak és bankárok, kezdtek az emberek nem hinni a Nagy Parázna erőt adó tevékenységében, ölelő karjaiban és összekulcsolt lábaiban.
Egy reggel faládát talált egy gyermek a Nagy Parázna temploma alatti sziklaöbölben ahol a kővel teli bőrzsákok feküdtek a mélyben, a nagy titkot megszegőkkel. Az emberek összecsődültek és az új világ papjának vezetésével kinyitották a ládát.
A faládában egy fiatal lány feküdt holtan, bal karja és jobb lába hiányzott. Nyakában az új idők jele,egy láncon lógó kereszt.
A főpap tudta a dolgát. Felemelte kezét és rámutatott a Nagy Parázna templomára.
Estére már csak az üszkös romjai maradtak ennek a templomnak ott a félsziget tetején, ahonnan kinyújtott karral lehet elérni a száguldó felhőket és közelebb vagy az Új Istenhez, mint bárhonnan máshol a völgyben.
A Nagy Paráznát életben hagyták, de le kellett költöznie a városba egy düledező viskóba, ahova ezután már nem jártak királyok és hercegek, nem keresték az istennő erejét urak és félvilágot uraló bankárok, hercegek és hódítók, hanem csak a matrózok és csavargók, az egy-két rézpénzzel hivalkodó halászok és a hozomra erőt gyűjtő gazemberek.
A Nagy Paráznából ugyanolyan egyszerű utcalány lett, mint oly sok sorstársából az idők folyamán.
A sziklatetőn pedig új templomot emeltek, benne a faládában fekvő keresztet viselő leánnyal, akinek bal karja és jobb lába hiányzott.
Ez az új szent adta tovább a hitet minden élőnek aki előtte a Nagy Parázna mindkét ölelő karjában és testükön összekulcsoló lábainak öblében kereste az erőt és hatalmat.
Recenzió
Győrfi András története egyszerre olvasható vallási parabolaként és politikai allegóriaként. A Nagy Parázna bukása mögött nem csupán egy pogány világ eltűnése rajzolódik ki, hanem a hatalmi legitimitásért folytatott küzdelem általános mintázata is. A szöveg világosan felmutatja, hogyan válhat egy „új rend” erkölcsi hivatkozási alappá — miközben a régi világot nem csupán leváltja, hanem delegitimálja és megbélyegzi.
Különösen figyelemre méltó, hogy a narratíva érzelmileg nem semleges: az olvasót szerintem inkább a legyőzött, perifériára szorított Nagy Parázna irányába tereli, miközben az „Új Isten” világát hidegebb, merevebb és erőszakosabb fényben láttatja. Ez az irányítottság bizonyos mértékig zavaró lehet, ugyanakkor jól illeszkedik Győrfi polemikus, tudatosan provokatív szerzői attitűdjéhez. A szöveg nem didaktikus tanmesét ad, hanem érzelmi és értelmezési feszültséget hoz létre — ami kulturális értelemben termékeny helyzet.
A történet legmélyebb rétege túlmutat konkrét vallási vagy politikai analógiákon. Arra emlékeztet, hogy minden korszak hajlamos saját értékrendjét „szentnek” nyilvánítani, miközben a megelőző világot erkölcsi alapon leértékeli. A csonka lány képe az új templomban éppen ezt a paradoxont sűríti: a szentség egyszerre tűnik felemelőnek és sérültnek.
Győrfi írása így nem egyszerűen kritikája egy adott világlátásnak, hanem tükör is: megmutatja, milyen könnyen válik az erkölcs hatalmi eszközzé, és milyen áron történik egy kulturális világváltás. Éppen ezért az olvasó nem megnyugvást, hanem gondolkodásra késztető nyugtalanságot visz magával — ami egy kulturális portálon megjelenő szöveg esetében talán a legfontosabb erény.
Szabó Árpád
kép: Győrfi András
