Bevezető
Egy háromrészes beszélgetéssorozat végéhez érkeztünk, amelyben Gaál Annamáriával és férjével, Gaál Péterrel, a Tarsoly Erdélyi Mezőségért Egyesület alapítóival ültünk le. Az első részben az egyesület születését és küldetését idézték fel, a másodikban a bábozás és a zene varázslatos világáról beszélgettünk.
Most, a harmadik részben Anna és Péter arról mesélnek, hogyan élnek tovább a hagyományok a mindennapokban: a gyermekkori játékokban, a táncházakban, a népi motívumok gyógyító erejében és a bábozás örömében. A riport befejező része betekintést enged abba, hogyan találkozik a múlt öröksége a jelen mindennapjaival.
Gyerekkori élmények és mai táborok
Anna: – Nagyon sok körjátékot játszottam gyerekekkel, a pajtásaimmal. Ez történik most is a táborokban, mert az olyan jó, amikor a gyerekeket felállítjuk egy nagy körbe, és kezdődik a közös játék. Akkor gyerekként szinte mindig én voltam a kisebb és ebből adódóan mindig a nagylányok irányítottak.
Ők mondták meg, hogy ki mit játszik, ki hova áll, és mindig vágytam arra, hogy majd, ha én is nagylány leszek, majd én mondom meg, hogy ki mit játszik és hova áll. És most állunk a nagy körben, én vagyok a nagylány, és én dirigálok. Tehát ez nekem onnan jön, abból az időből, a gyerekkoromból, és olyan jó látni, hogy ez most is működik. Most is volt legutóbb 30 gyerek, akikkel a benn a bárány, kint a farkas játékot több mint fél óráig játszottuk. Mert mindenki akart farkas is és bárány is lenni! Ha a gyereknek nincs ott a kezében a „kütyü”, a telefon, akkor igen, ilyen sokáig lehet egy játékot játszani, mert jó ez a játék!
Így van ez a tánccal is. Egyik szülő azt kérdezi tőlem: – Hogy vettétek rá, hogy beálljon [az én gyerekem] a táncba? Mondom neki, ő nem is tudja, hogy táncol… Vagyis úgy építettük fel a dolgot, hogy például a mesetáborban énekelünk, aztán egyszer csak mondom nekik: Gyertek, álljunk körbe! – és mire kettőt gondolnának, már táncolunk. Én ki sem mondom azt a szót, hogy tánc, de már mindenki táncol!
Na és az külön öröm a számunkra, hogy a végén a szülők is bevonódnak a táncba, mert ha egy-két szülő már táncol, akkor a többi is bátrabb lesz és ők is beállnak a gyerekeik mellé táncolni!
Zalacsébi táncház 2023. Fotó: Rohonczi Anett
A moldvai körtáncokat és a zalai polgári táncokat szoktuk használni arra, hogy bevonjuk a közönséget, mert ezeket sokan ismerik, az iskolákban is tanítják.
Nagyon fontos nekünk az, hogy levigyük a népi kultúrát a színpadról a közönséghez. Visszük a szövegeket… Most például van egy bábelőadásunk, a Jól van Apjuk, amit síkbábokkal játszunk és a kiosztott szövegek segítségével kísérhetik az előadást, másrészt látják az énekek szövegét is! A kiosztott szövegek alapján még azok is bekapcsolódnak, akik amúgy nem, és egy-két ének erejéig még énekelnek is.
Családi működés és finanszírozás az egyesületben
Péter: – Nekünk azért ez családi dolog is, amit csinálunk, az egyesület is. Ennek több különböző oka van. A világ nagyon mobil lett, nem lehet, nem célszerű leragadni szervezés szintjén egy falunál, mert annak ellenére, hogy városközeli helyen élünk, jönnek mennek az emberek és a családok. Tehát nehéz helyben stabil közösséget összehozni, sokkal komplikáltabb lett a szervezés is, így kényszerűségből és észszerűségből inkább ilyen kisebb, családiasabb jellegűvé válik ez a tevékenység.
Szintúgy jelentős a finanszírozás kérdése is. Egy bábelőadás most 120 000 Ft-ból jön ki, plusz útiköltség. Nos, muzsikusokkal együtt vagyunk négyen, fejenként húszezer forint meg két rész marad az egyesületnél fenntartási célokra, hiszen nekünk mindent saját erőből kell létrehozni! A hangosítás, a bábok előállítása, karbantartása, mind saját erőből megy! És igen látszik ez, hogy mennyire problémás az anyagiak biztosítása, mert ritkán van annyi pénz gyermekprogramra egy-egy rendezvényen, hogy még ezt az aránylag kis összeget is ki tudják fizetni! Ebből adódik aztán az az igény, hogy legyen kisebb, szűkebb előadás, amit családilag kell, hogy megvalósítsunk olcsóbban – az előbb említett összeg feléért!
Közösen festett síkbábok. Fotó: Rohonczi Anett
De hogy mégis mi motivál bennünket? Leginkább az, hogy itt az előadások létrehozása közben a saját gyerekeink nevelése is zajlik, mivel mi áthagyományozzuk azt, amit az előző generációtól tanultunk, így elemi érdekünk, hogy a gyerekeink is ki tudjanak állni a színpadra. Végül is azért is tudunk elég nagy energiákat adni, Anna is meg én is, mint férfi meg kenyérkereső, meg közben méhész, hogy a gyerekeinkre hagyjuk rá mindazt, ami bennünk él, ami pedig nagyrészt jön az őseinktől, az Anna őseitől is meg az enyémektől is. Ez egy olyan nagy hajtóerő, ami töretlenül megvan bennünk! A gyerekeink motiválnak bennünket – hála az égnek. Itt van mindjárt a fiam példája: ő jár hegedülni tanulni. Nos, én is járok brácsázni tanulni, de hát a tanár szerint jó lesz, ha belehúzok, mert a gyerek nagyon gyorsan le fog engem körözni. És persze hogy végül leköröz, hiszen fiatal, de végül jól van ez így. Mi a gyerekeinknek akarunk teret adni az életben is és a színpadon is.
Örülnénk mi végülis annak nagyon, ha mindezt, amit az előbb elmondtam, tudnánk nagyobb körben is működtetni, de egyelőre ennek nem látjuk az esélyét! A kézműves tevékenység más jellegű, az működik nagyobb bázison, ott nem probléma, ha valaki időnként nem tud jönni, vagy más elfoglaltsága miatt elmarad tőlünk, ugye ez technikailag nem gond. Az előadások viszont akkor javulnak, fejlődnek, ha minél többször színpadra kerülnek, és ez csak szűk körben szervezhető hatékonyan.
Fontos a közönség visszajelzése
Kehida: – Adódik a kérdés… Nem hangzott el anyagi része a dolognak… Elismerés a kulturális szervezettől, a várostól. Valamilyen elismerést, ha nem is pénzt, csak köszönjük szépen, vagy jók vagytok gyerekek, vagy valami más?
Péter: – Azt kell mondjam, én ismerem a pályám, tudom mit tettem le az asztalra, így hát nem igazán hiányzik az ilyenfajta elismerés.
Kehida: – Ezt csak azért feszegetjük, mert tudjuk, hogy minden előadó, alkotó ember elsődleges értékmérője a taps, az elismerés, a visszajelzés.
Péter: – Ez a helyszínen megvan!
Kehida: – Persze, ez így van, de szerintünk az vitán felüli, hogy másfajta elismerésekre, visszajelzésekre – nagy szüksége van minden alkotó embernek!
Judit: – Ebben a körben a következő fokozat az, amikor újra meghívnak benneteket és akkor már visszatérő vendég vagytok; rendszeresen vannak olyan helyszínek, ahol számítanak rátok, és tudják, hogy megvan az a közönség, amely mindig jól érzi magát, és gyerek, felnőtt egyaránt élményt és minőséget kap!
Anna: – A falumúzeummal és a megyei könyvtárral vagyunk ilyen partnerségben. De összességében bennünket a formális elismerésnél jobban motivál az, hogy szeretjük, amit csinálunk. Például mi szervezünk táncházakat is, mert nagyon szeretünk táncolni. Ezen a területen az elismerést a színpadi produkciókért osztogatják, és fel is merült, hogy szerveznénk-e tánccsoportot, de nem akarunk, mert az már másról szól, mint ami nekünk fontos. Amint összeáll egy tánccsoport, azonnal színpadra kívánkozik, már sport lett belőle, és mi pont ezt akartuk elkerülni, hiszen ez már egy kívülről motivált tevékenység és egyébként nagyon távol áll a néphagyománytól is. A táncház az a hely, ahol az ember szabadon gyakorolja és használja a táncot úgy, mint régen!
Persze, nem ment ez sem egykönnyen, mert ahhoz, hogy táncházakat szervezzünk, kell elsősorban egy közösség, mert két embernek, nekünk, kettőnknek elég nehéz volna ezt csinálni. Végül Istennek hála, létrejött egy, a mi korunkbeliekből álló, a szabad táncolást kedvelő közösség.
Volt és most is van olyan hang kimondva, kimondatlanul, hogy irigylik, hogy mi milyen szépen táncolunk! Nos, mi régóta táncoljuk ezeket a táncokat és örömmel táncolunk, ez látszik táncainkon is! Tulajdonképpen azért szervezzük a táncházat, hogy legyen egy hely, ahol jól ki tudjuk táncolni magunkat a barátaink körében, éppúgy ahogyan őseink tették.
Anna szenvedéllyel mesél a játékokról és a táncház varázsáról és a hagyományok titkos erejéről. Fotó: Rohonczi Anett
Anett: – Voltam olyan lakodalomban, ahol a popzene, a magyarnóta, vagy cigányzene vitte a prímet és egyáltalán nem szólt népzene és népdal. Aztán egy idő után, mikor kisebb szünetek következtek, Annáék beloptak oda népdalokat és népzenét, valamint táncoltak is. Eleinte kevesebben követték őket, de aztán megjött a jókedv! Én ott készítettem a legjobb lakodalmas képeimet, mert szinte mindenki sugárzott a jókedvtől. Annáék varázsoltak! Beszélgettünk a kollégákkal róla, hogy amit ti csináltok, azt a varázslatot terjeszteni kellene, valahogy teret kell adni ennek a ma lakodalmaiban!
Péter: – Nekünk is megfordult a fejünkben, hogy kellene csinálni egy olyan reklámfilmet, ahol népszerűsíthetnénk ezt a tudást és ötletet.
Két világ találkozása a táncban
Péter: – Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy amit mi csinálunk az a mezőségi és a zalai kultúrának a találkozásából bontakozik ki! Abból, hogy mi ketten találkoztunk és sok élményt szereztünk a másik világából, ami egyébként most is zajlik, mert minket nagyon érdekel a másikunk múltja, hiszen összetartozunk. A hagyományok iránti elkötelezettségünk is hasonló, eleve érdekel bennünket a múlt és a jövő is.
Ezeknek a dolgoknak az ívén vagyunk mi egy ponton. Anna már itt él, én is rálátok arra, hogy mi van abban a világban ahonnan ő érkezett, ami új és újabb inspirációkat ad nekünk, új és újabb erőket szabadít fel bennünk. Az onnan egy szelet és innen is egy szelet a legjobb katalizátor arra, hogy az élményeinket beleépítsük a közös jelenbe és jövőbe! Én például, ha nem mentem volna el Erdélybe, soha az életben nem tanultam volna meg táncolni.
Kijártam annak idején a szombathelyi főiskolát, ott is voltak táncházak, és Zalaegerszegen is, de ahogyan ott csinálták, úgy engem nem ragadott meg a tánc! Ha nem láttam volna meg azt, hogy hogyan működik ez Erdélyben, a bálokban és a tánctáborokban – ahol akkor még a ceaușescui idők konzerválta korszak volt, ami ugye nem sok változást engedett bármiben is, és így a hagyományok úgymond védve voltak az új idők szeleitől – most nem tudnám, hogy mi ebben a jó. Mint ahogy az is igaz, hogy Anna is rengeteg inspirációt kapott felőlem, mert ő soha nem bábozott volna, ha nem ismer meg engem!
A népi motívumok gyógyító ereje
Kehida: – Így a beszélgetés vége felé tolakszik előre egy kérés felétek, hogy mivel ilyen gazdag életúttal rendelkeztek és sok olyan téma és kérdés van még feldolgozatlanul, megválaszolatlanul, hogy kérnénk benneteket bizonyos témakörökben, amelyekben otthonosan mozogtok, hogy mindenki örömére írjatok róluk, mi pedig szívesen adunk helyet ennek!
Anna: – Nekem már egy ideje motoszkál a fejemben valami, ami szerintem éppen idevágó feladat lenne. A népi motívumokat szeretném terápiás módon alkalmazni, ami most még kísérleti fázisban van, amiről egy rövidebb összefoglalót tudnék írni. Számomra lelki gyógyító ereje van a népi motívumoknak. Kitaláltam valamit: lelki motívumoknak hívom! Különböző virágokhoz különböző érzelmeket társítottam, így tartottam iskolákban is előadásokat. Érzelmi Intelligenciafejlesztés Népművészettel. Ez arról szól, hogy viszek népdalt, mesét, ezzel felkészítem a gyerekeket, megnyitom erre a dologra őket és a végén odaadom nekik ezt a kulcsot és akkor ebből ők kiválasztják azokat a motívumokat és virágokat, amiktől esetleg az ő szívük kivirágzik, és azokat is, hogy miktől lennének ők boldogok. Aztán jön az, hogy ezek után megrajzolják, kiszínezik a papírra vitt élményüket, és különböző hullámzó, kacskaringós alakzatokkal, vonalakkal, ellazítják, relaxálják magukat.
Gyógyító népi motívumok. Fotó: Rohonczi Anett
Kehida: – Péter, mikor rólad próbáltam írott anyagokat keresni, fellelni az interneten, meglepődtem, mert a várthoz képest kevés információt találtam. Mi lehet ennek az oka, hiszen amit csináltok, az sokkal többet ígér, nagyobb helyet kér a nagy internetes világban.
Péter: – Én soha nem tartottam azt annyira fontosnak, hogy önmagam fényezzem, vagy mostani „modernebb” szóhasználattal élve promotáljam magam, vagy magunkat. Amúgy is sok, nagyon sok dolgunk van; úgymint a háttérben működő, gazdaságilag a létünk alapját képező méhészet és még sok más, például a hagyományos falusi létformához tartozó feladat. Több különböző területen végzünk kreatív munkát, és ez leköt minden energiát és időt. Fejlődünk, ezt látjuk és érzékeljük, és ez nekünk elegendő motiváció ahhoz, hogy haladjunk.
Csoóri Fesztivál 2022, Lenti – színpadon: Gaál Péter. Fotó: Rohonczi Anett
Bábozás amatőrként és profik között
Kehida: – Egy kérdés: Mit mondanál, ha azt mondanám: Kemény Henrik! Neki azért elég jó neve volt a bábszakmában, ha lehet ezt a kifejezést használni.
Gaál Péter az egyesületi munka szépségeiről és nehézségeiről beszél. Fotó: Rohonczi Anett
Péter: – Ismertem őt. Nagyon jó volt ebben; egész életén át ezt csinálta, volt ideje naggyá fejlődni. Én nem vagyok képzett bábszínész. Fiatalabb koromban báboztam, mert édesanyám volt a ’lövői bábszakkör vezetője, televíziós fellépésekig is eljutottunk, ott lestem el a kezdeteket. Aztán nagyon sok idő kimaradt, úgy ötven évesen kerültem ismét a bábozás közelébe. Tehát Kemény Henrikhez képest igencsak amatőrnek számítok.
Az más kérdés, hogy látom, mi a viszonyítási alap, ha nem is tudom mindenben épp úgy csinálni, azért azt tudom, hogyan kellene. Ez adja a fejlődés ívét, és az őseimtől örökölt vagy tanult igényesség segítségével tudok rajta haladni, mint a régi falusi „mesterek”. De nem tartjuk magunkat „profiknak” sem énekben, sem muzsikálásban, sem táncban, sem kerámiában, kézművességben.
Régebben ezek a dolgok természetesebben, hagyományosan mentek, és majd az idő megmérte, hogy mi az érték. Most meg ugye kivitték a színpadra, ahol méregetik, zsűrizik, bírálják, és ezzel a profizmus felé viszik a dolgot. Nekünk sem maradt más választásunk, be kell álljunk ebbe a sorba, mert a világ egyelőre errefelé halad! Tehát úgy kell alkotnunk mintha mi is „profik” lennénk, mert a formára többen kapják fel a fejüket, mint a tartalomra.
Szerencsénkre mind lelkiekben, mind motivációban gazdagok vagyunk, tehát tudunk adni mi is pluszt és nem is akármilyet! Azért rengeteget tanulunk egyébként a képzett művészektől, és a népi kultúrára jellemző gátlástalansággal „lopunk el” bármilyen megoldást, ötletet és technikát. Ez az érem másik oldala: a néphagyománytól nagyon idegen, hogy az alkotó kisajátítsa a technikát, amivel dolgozik, és az alkotásait jogdíjakkal „védje” a konkurenciától.
Én úgy élem meg, hogy ami általam (és bármelyikünk által) létrejön, az az Isten alkotóerejének a megnyilvánulása, mindannyiunk közös öröksége. A hagyomány része. Az pedig már a gondviselésbe vetett hitünk próbája, hogy ellenálljunk a kísértésnek, és ne próbáljuk kisajátítani.
Zárógondolat – A hagyományt tovább visszük a tarsolyunkban
Ahogy zárul ez a beszélgetés-sorozat, Anna és Péter szavaiban egyre jobban körvonalazódik mindaz, amiért elkezdődött a közösségi építkezés: a gyermekkori játékok könnyedsége, a táncház bensőséges varázsa, a népi motívumok érzelmekkel teli és gyógyító ereje, valamint a bábozás közvetítette élmény. Ezek mind-mind erős kapcsolatokat építenek a generációk között, valamint utakat nyitnak a jelenbe és a jövőbe…
Anna világában a kézműves táborok, a moldvai dallamok, a gyerekkacajokat megidéző körjátékok nem pusztán a régmúltat vagy a közelmúltat megelevenítő pillanatok, hanem élő hidak a generációk között. Péter pedig bábszínházi előadásaival, hangszeres muzsikájával és lelkesedésével bizonyítja, hogy a hagyomány nem merev keret – hanem folyamatosan formálható közeg, mely átadható a következő generációnak és a közvetlen környezetnek egyaránt.
E sorozatunk tanúsága, hogy a tradíciók nem szimulálják a múltat, hanem közösségi életet teremtenek, újabb kapcsolódási pontokat hozhatnak létre. És épp ez ad hozzá a közösséghez: a közös éneklés, a gyerekek mosolya, a közönség tapsa jelzi, hogy a hagyomány tovább él – ott, ahol közösen éljük meg.
Köszönjük Annának és Péternek, hogy bemutatták számunkra mindezt. És köszönjük Önöknek, kedves olvasók, hogy velünk tartottak ezen a három beszélgetésen keresztül!
👉 Ha kíváncsi, hogyan formálódnak a helyi közösségi kezdeményezések, milyen új programokkal készül a Tarsoly Egyesület, és miként lehet Ön is részese ennek a hagyományt továbbvivő történetnek – tartson velünk a következő cikkeinkben is!
🔹 Hírlevél-feliratkozás
Ha nem szeretne lemaradni a következő beszélgetésekről és helyi programokról, iratkozzon fel hírlevelünkre!
🔹 Szavazás
A Tarsoly Egyesületről szóló sorozatunk melyik része volt a legkedvesebb az Ön számára? Írja meg hozzászólásban! Ha lemaradt az előző részekről, akkor az alábbi linkek segítségével könnyen megtalálja cikkeinket.
- Ahol Zala összeér a Mezőséggel
- Bábszínházi varázs, zene és közösség
- A hagyományok titkos ereje
